A szabadelvű kormányzat válsága

A társadalmi változások hatásai

A kétlovas fiáker nap nap után a képviselőház vagy a miniszterelnökség bejárata előtt állt meg. A kinyíló ajtóban előbb megjelent két pipaszár láb, majd egy ősz szakáll, fölötte vékony keretű, sötét üvegű nagy szemüveg, s végül előttünk állott a vékony, törékeny öregember, Tisza Kálmán, Magyarország nagy hatalmú miniszterelnöke.

Hosszú kormányzatához hozzászokott az egész ország. Pedig igazán senki sem volt elégedett vele. Az alul levők: a parasztok és munkások számára ő testesítette meg az elnyomó államhatalmat. A társadalom középső rétegei: kispolgárok, kishivatalnokok a hatalomból kizártnak érezték magukat. A középbirtokos úgy látta, hogy Tisza a nagybirtokosok és a leggazdagabb polgárok képviselője, a nagybirtokosok közül viszont sokan éppen a nagypolgárság és középbirtok érdekvédőjének tartották. Leginkább a gyárosok, bankárok, vállalkozók voltak elégedettek a kormány politikájával. Azért is, mert a tőkés fejlődés elsősorban nekik kedvezett, s azért is, mert vállalkozásaikat Tisza mindig jóindulatúan támogatta.

Kormányzatának utolsó évtizedében kevés olyan nagy politikai esemény történt, ami az utókor érdeklődését megérdemelné. Annál fontosabbak voltak azok a társadalmi változások, amelyek a Tisza-uralom csendjében bekövetkeztek, s lassan-lassan a politikai felszín állóvizét is megmozgatták.

A mozgás a gazdasági életben kezdődött.

A kiegyezés megkötése körüli politikai harcok sikere, az 1867-ben kiépülő új államapparátus pozícióinak elfoglalása, az új rendszer beindításának ünnepélyességei, működésének első évtizede és a nagy európai gabonakonjunktúra még optimizmussal töltötte el mind a nagybirtokos uralkodó osztályt, mind a középrétegeket.

Úgy látszott, hogy a nagybirtok töretlenül őrzi gazdasági és politikai hegemóniáját. Úgy látszott, hogy a középbirtokosok kezükben tartják a politikai és társasági élet színpadi szerepeit (a kormánytisztségeket, parlamenti mandátumokat), s főként úgy látszott, hogy a társadalomban elfoglalt uralkodó helyzetük szilárdabb mint valaha. Csakhogy a dualizmus nem pontosan azt hozta, amire megteremtői számítottak. Meghozta a politikai hegemóniát a földbirtokos uralkodó osztálynak, lehetővé tette azt is, hogy a korábbinál jóval hatásosabban képviselje gazdasági érdekeit mind a külkereskedelemben, mind az akkor létfontosságú vasútpolitikában. De a kiegyezés után az iparban is, a mezőgazdaságban is tovább haladtak, s felgyorsultak azok a folyamatok, amelyek már az abszolutizmus időszakában kibontakoztak, s néhány évtized alatt megváltoztatták a magyar gazdaság képét, megbolygatták a társadalom belső erőviszonyait.

A mezőgazdaság tőkés fejlődése, a kereskedelem fellendülése, az európai konjunktúra, a vasúthálózat kiépítése együttesen megteremtette a modern magyar gyáripar alapjait. Az abszolutizmus korában már szép számban működő magánvállalatok átalakultak részvénytársaságokká, hogy az üzembővítéshez szükséges tőkét könnyebben előteremtsék. Új gyárak sora létesült, s ezek hamarosan átestek az első nagy erőpróbán, az 1873-as gazdasági válságon. Az egészen gyengék elpusztultak, a túlélők viszont megerősödve kerültek ki belőle. A belső felhalmozás, a hazai alapítások úttörő munkája azután kedvet csinált a külföldi tőkének is a tartós behatolásra. A kiegyezés után gomba módra szaporodó pénzintézetek között is rendet vágott ugyan az 1873-as válság, de a mögöttük álló osztrák bankházak segítségével a túlélők ismét erőre kaptak, s a nyolcvanas években a bankok újabb sora jött létre. A legnagyobbak, mint a Magyar Általános Hitelbank, az állam által felvett külföldi kölcsönök közvetítéséből is hasznot húztak, s a kilencvenes években már iparvállalatokat alapítottak, vagy azok részvényeit magukhoz kaparintották. A kor legnagyobb bankárai, Kornfeld Zsigmond vagy Lánczy Leó az ország gazdaságpolitikájának irányításában is érvényesítették befolyásukat. A nagybankok mellett sok száz kisebb pénzintézet gyűjtötte össze a magánosok megtakarított pénzecskéit, s kölcsönözte ki borsos kamatokért a hitelkérők között, bekapcsolva ezzel az összes szabad fillért a tőkés piacrendszer mindent magával ragadó gépezetének forgásába.

A lendületesen fejlődő kereskedelem, bankhálózat, gyáripar s a nyomukban látványosan átalakuló nagyobb városokban új hatalmasságok jelentek meg: a bérpalotát építő kereskedők, az arisztokratákéhoz hasonlító villákban, kifelé nem hivalkodó, de nem is titkolt bőségben élő tőkések, építkezési vállalkozók, a szaktudásukra büszke, hisz magukat méltán az új kor embereinek érző vezető műszaki értelmiségiek, akik még egy nagybirtokos arisztokrata előtt is tekintélynek számítottak. A megyei tisztikarok mellett párhuzamosan kiépülő állami hivatalok főtisztviselői vagy a törvényszékek bírái ugyancsak a gazdag polgárság sorait erősítették. S bár e rétegen belül is nagyon jelentős jövedelmi különbségek voltak, az nem volt kétséges, hogy a leggyorsabban ők gyarapodnak, hogy az új életformának, a mindent megmérő, mindent rideg gazdaságossági számítások alapján eldöntő, mindent pénzért megszerző vagy áruba bocsátó magatartásnak ők a képviselői, a mindenható pénznek elsősorban ők a mindenható urai. Az országnak meg kellett tanulnia, és meg is kellett szoknia, hogy a polgári rend letéteményese és fő haszonélvezője a polgárság.

A városi tőkés fejlődés látványossága eltakarta azonban azt, hogy a hazai gazdasági élet elsődleges alapját jelentő mezőgazdaságot súlyos gondok gyötörték.

A század hatvanas éveiben még minden gabonát és gyapjút jó pénzért el lehetett adni Európában. Az amerikai és orosz búza, az ausztráliai gyapjú tömeges megjelenése nyomán azonban az árak zuhantak, s a hetvenes évek végén a magyar termelő, főként a nagybirtok, már kevesebb pénzt kapott terményeiért. S mindezt egy olyan időszakban, amikor hozzákezdett gazdasága korszerűsítéséhez, gépeket vásárolt, adósságai voltak a bankoknál, vagy éppen hitelt készült felvenni. A terménykereskedő alacsony felvásárlási ár segítségével fölözte le a mezőgazdaság hasznát, a mezőgazdasági gépek magas ára révén pedig az ipari tőkés is részt kért ebből a haszonból. A külterjes gabonatermesztés a nagybirtok számára egyre csökkenő hasznot hozott. Értékesebb növények termelése viszont még nagyobb beruházást, még több bérmunkát igényelt volna, amire végképpen nem volt pénzük.

A polgárosodásnak oly szép reményekkel nekivágó magyar középbirtok 1848 után néhány évtized alatt széthullott. Igaz, a középbirtokosok kisebb része megkapaszkodott az ősi birtokon. A többség nyugtalanul leste az árak változását, hol abban bízva, hogy néhány jó esztendő ismét eltünteti adósságait, hol már csak azt keresve, hogy mikor tudja birtokát jó áron eladni, s felcsapva állami tisztviselőnek, új életet kezdeni.

A nagy- és középbirtokosság gazdasági helyzetében megfigyelhető változások új politikai csoportosulás körvonalait kezdték kialakítani. Azoknak a nagybirtokosoknak, akiknek földjét képzett gazdatisztek tudományos módszerekkel s a napszámosok és cselédek könyörtelen dolgoztatásával gazdaságosan művelték, termékeit élelmes és tőkeerős kereskedők vitték mindig kellő időben és a legjobb piacokra – nem kellett aggódniuk. Ők, akárcsak azok a birtokosok, akik társadalmi rangjuk vagy kormányzati összeköttetéseik segítségével – mintegy melléküzemágként – bankok, iparvállalatok elnöki, vezérigazgatói vagy előkelő vezető posztjait szerezték meg maguknak, lényegesen jobban gyarapodtak. A polgárság mellett ők voltak Tisza Kálmán fő támogatói, az úgynevezett merkantil („kereskedő”) csoport. A hetvenes évek végén kezdett szerveződni egy másik csoportosulás, az agrárius („mezőgazdasági”) érdekeltségűeké, azoké, akik az ipar és hitelélet kulcspozícióiból kimaradva, alaposan megérezték a gabonaárak zuhanásának következményeit. Ezek a birtokosok veszélyt szimatoltak: ha csak a gyárosokkal, bankárokkal, kereskedőkkel közös vállalkozás hoz gyors jövedelmeket, ha ők diktálják a gazdasági élet új tempóját, akkor hamarosan a politikai életben is háttérbe szorítják majd a nagybirtokot. Kiutat kerestek, s külföldi példák nyomán olyan gazdaságpolitikát követeltek, amely különleges állami támogatásban részesíti a mezőgazdaságot, az ipar érdekei helyett inkább az agrárérdekeket képviseli. Az agráriusok megpróbálták maguk mögé állítani a válság által ugyancsak sújtott parasztságot is, mondván, hogy egyformán mezőgazdaságból él a néhány holdas földműves és a sok ezer holdas mágnás, s egyformán érdekeltek a pénztőke elleni harcban. Értékesítési és hitelszövetkezeteket szerveztek, hogy a birtokos parasztok a közvetítő kereskedelem kikapcsolásával juttassák piacra termékeiket, s a falusi uzsorás helyett alacsonyabb kamat mellett kapjanak pénzkölcsönt. De a „gazdavédő” lépések nem hozták meg az agráriusok számára a várt sikert. A súlyos gondokkal küszködő parasztság számára gyanúsak voltak ezek a kísérletek, már csak azért is, mert ezeket a szövetkezeteket régi ellenfelei, a nagybirtokosok alapították, s vezetésük nem került a parasztok kezébe. A növekvő paraszti földéhség, a falvak határán terpeszkedő nagybirtok mindennapos nyomása az ősi ellenfeleket nem engedte, nem is engedhette tartósan egymás közelébe.

A nagyszámú kisiparosság soraiban is elszaporodtak a tőkés rend kárvallottjai. Az izmosodó gyáripar és a külföldi áruk konkurenciájának nyomása alatt a hagyományos kisipari ágak egész sora haldoklott, vagy megakadt a fejlődésben. A takácsokat, tímárokat, kékfestőket, kötélverőket, gyertyaöntőket már a nyolcvanas években elsodorta a gyáripar; a kádárokat, bognárokat, edényégetőket szorongatta a nagyüzemek versenye. A cipészek, szabók soraiból sokan kényszerültek a gyári bedolgozás biztonságos megélhetést, de egyben biztos kizsákmányolást jelentő útjára. A kisipar süllyedésnek induló rétegeit nem vigasztalta, hogy egyes szakmákban azért meg lehetett gazdagodni, hogy közben új kisiparos rétegek tűntek fel. A süllyedők bennük éppúgy ellenséget láttak, miként a gyárosban, a kereskedőben, a hitelezőben. Ezek együttesében pillantotta meg ellenségeit, akik elrabolták a kapucsengős, hozott anyagból tisztán kézimunkával dolgozó műhelyének meghitt nyugalmát. Kölcsönök felvételére, szállítások, vásárlások, határidők és törlesztések bonyolult egyeztetésére, műhelyfejlesztésre szorították őket, hogy állni tudják a versenyt, amíg csak lehetséges. Az agráriusok megkísérelték a kisiparosok elégedetlenségét saját szekerükbe fogni. Ha a gyáripar konkurenciája ellen nem ígérhettek semmit, akkor az iparosok egymás közötti konkurenciáját ígérték kiküszöbölni, az új mesterek felbukkanását lassítani, az iparűzés szabadságát korlátozni.

Az európai gabonaáresés nyomása alatt aggódó, türelmét vesztő agrárius nagybirtokos, az úri szokásaihoz, korábbi politikai címszerepéhez ragaszkodó, de jövedelmei apadásával önálló politizálásra képtelen középbirtokos, a földre vágyó parasztság, melynek jelentős rétegeit sújtotta a nyolcvanas évektől pusztító, a szőlővidékeket tönkretevő filoxéra, s a nyomában lábra kapó amerikai kivándorlás; a városi és falusi kisipar teljes átalakulása, ott pusztulás, emitt emelkedés – ez jellemezte a hagyományos társadalmi rétegek helyzetét, ez határozta meg politikai magatartásukat.

Az elégedetlen agrárius nagybirtokosok törekvéseinek legfőbb személyes akadálya a polgárosuló ország nagybirtokos miniszterelnöke, Tisza Kálmán volt. Számukra ő testesítette meg a szabadversenyes kapitalizmust, ahol az állam nem avatkozik erőszakkal a gazdasági életbe, hanem szabad utat enged a külföldi tőke beáramlásának, a kíméletlen konkurenciaharcnak, kedvez a nagy vállalkozásoknak, s a vele járó korrupciónak, gyors felemelkedésnek és hatalmas bukásoknak. Tisza Kálmán és tanácsadói – bár mindig nagy figyelmet szenteltek a nagybirtokosok egyéni érdekeinek is – nem akartak érdemben változtatni a gazdasági élet természetesnek látszó fejlődésmenetén, már csak azért sem, mert a kor uralkodó közgazdaságtani elképzelése az államnak csupán a tőkés gazdaság éjjeliőri, s nem igazgatói szerepét szánta. Ráadásul Tisza egész környezete a tőkésekkel érdekközösségben levő politikusokból állott. Ő volt tehát a „merkantil” tábor vezéralakja, az ő eltávolítása nélkül nem lehetett az újabb nagybirtokos kívánságoknak megfelelő kormánypolitikát megkísérelni.

Mindezekből még az újságolvasó kortárs is elég keveset tudott meg. A lapok ugyan tájékoztattak az árak alakulásáról, időnként a középbirtok hanyatlásáról, de mindez éppúgy eltörpült a parlamenti politika, az osztrák-magyar viszony taglalása mögött, mint ahogy a parasztkérdés, a nemzetiségi kérdés, a fejlődő proletariátus is szinte teljesen kívül rekedt a nagy pártok által irányított közérdeklődésen.

Persze ezek a változások a politikusok fejében sem nagyon tudatosodtak. Az újságot böngésző kisember pedig a szeme előtt zajló változásokról azzal a szűkös fogalmi készlettel próbált magának magyarázatot adni, amely szüleitől ráhagyományozódott vagy iskolában belerögződött. Olyan kifejezést, mint „uralkodó osztály” vagy a „kapitalizmus térhódítása” a legtöbben meg sem értették volna. Vágyaik nem annyira tudatosodtak, mint inkább érzelmekként rögződtek.

Az újdonsággal, a változással, az idegennel szemben mindig is volt érzelmi elzárkózás, szembenállás. A nagy gazdasági és társadalmi átalakulás sodrában ezek váratlanul felerősödtek, mert jobb híján így próbálták kifejezni a társadalmi változáshoz való viszonyukat az érdekeik felismerésére, tudatosítására még képtelen emberek.

Az eszlári per

Már tavaszias, de még csípős hideg idő volt 1882. április 1-én, amikor Huri Andrásné, tiszaeszlári gazdasszony elküldte festékért Kolmájer távoli boltjába cselédjét, a 14 éves Solymosi Esztert. A húsvéti nagytakarítást betetőző festés azonban elmaradt, a kis cselédlány többé nem tért haza. Eltűnt. Az anyja estefelé már sírva kereste, hiába. Két nap múlva elterjedt a faluban a rémhír, hogy a lányt a helybéli zsidók – húsvéti ünnepük előestéjén – vallási okokból „elemésztették”. A járási szolgabíró nem törődött a babonás gyanúsítgatással, annál inkább örültek neki a Szabolcs megyei urak, s lelkesen szították a zsidógyűlölet parazsát a napjuk felvirradtára váró antiszemita politikusok. A törvényszék vizsgálatot rendelt el, a nyomozást egy fiatal aljegyző irányította, aki nagy lendülettel látott munkához – a vád bizonyításával egy életre remélte megalapozni karrierjét.

Május 19-én, amikor még csak megkezdte a kihallgatásokat, már zakatoltak azok a nyomdagépek, amelyek a Magyar Állam című klerikális lap másnapi számát készítették, hogy tényként állítsák be a középkori vérvád felélesztett meséjét. S 20-án éjjel már kész is volt az első „tanúvallomás”: Scharf Móric, 13 éves helybeli zsidó fiúcska „elmondotta”, hogy a kulcslyukon át látta, amint édesapja, valamint Schwarz Salamon metsző és mások megölték Solymosi Esztert. A parlamentben május 23-án Ónody Géza, 24-én pedig Istóczy Győző képviselők tartottak uszító antiszemita beszédet a tiszaeszlári ügy kapcsán. A szenzációra éhes lapok nagy vihart kavartak, külföldön is felfigyeltek rá, s egyszerre csak az egész társadalomnak nyíltan szembe kellett néznie az antiszemitizmussal, a polgári társadalomfejlődés egyik, eddig nem sok figyelemre méltatott torzulásával. Tiszaeszlár felszínre hozott egy mélyben lappangó problémát.

A modern magyar burzsoázia lassan, körülményesen és Nyugat-Európához képest megkésve kezdett kialakulni. A modern tőkés polgárok a kapitalizmus nagyvárosokhoz kötött általános fejlődése következtében nem a vidéki nemesi kúriák lakóiból, hanem az utóbbiak számára alig ismerős, új elemekből kerültek ki. Ezzel az új réteggel az összeolvadást viszont megnehezítette, hogy zömükben etnikailag idegen elemekből, kisebbrészt német patríciusokból, betelepedett cseh és osztrák iparosokból, nagyobbrészt Magyarországon régóta honos vagy bevándorolt zsidókból kerültek ki.

A zsidók már a feudalizmus sajátos munkamegosztási rendszerében is jelentős szerepet játszottak. Mint vallásilag és társadalmilag megvetettek és elkülönítettek, általában Európa-szerte sem földbirtokot, sem városi polgárjogot nem kaphattak. Ezért a céhes iparon kívüli szakmákat űzték, pénzüzlettel foglalkoztak, ők gyakorolták a házaló kereskedelmet. A polgári forradalom nálunk is meghozta számukra a jogegyenlőséget, a tőkés árutermelés pedig soha nem remélt lehetőségeket teremtett a gabonakereskedelem, a kölcsöntőke, a szabad vállalkozás területén. Vagyona nem földben, hanem pénzben volt, s ezt a kereskedelemben eredménnyel forgathatta, különösen, amikor a gőzhajózás és a vasút elterjedésével a helyi gabonakereskedő tevékenységét kiszélesíthette. A legvagyonosabbak azután beköltöztek a nagyvárosokba, főként Budapestre, ahol pénzüket bérházakba, bankokba vagy ipari vállalkozásokba fektették be. A falvakban pedig ott maradtak a szegényebb sorstársaik, a továbbra is házaló vagy kis boltot nyitó kereskedők, a parasztoknak kamatra pénzt kölcsönző korcsmárosok, kisiparosok.

A módosabb zsidók ott voltak a tőkés gazdaság minden fontos területén. S miután egyik legfőbb működési területük, a kereskedelem és a hitelélet az új világrendet leglátványosabban fejlesztő és tükröző ágazat volt, nem csoda, hogy a hagyományos társadalmi rétegek számára ők lettek a kapitalizmus megtestesítői. A nagy- és középbirtokos számára a zsidó volt a bankár és a terménykereskedő, a régi kisiparos számára a konkurens szabó vagy cipész, az árakat alakító kereskedő, vagy éppen pénzre éhes ügyvéd, a paraszt számára uzsorás korcsmáros, a gyári munkás számára esetenként a kizsákmányoló tőkés, vagy szűkmarkú boltos. A hagyományos rétegek beidegzettségét ingerelte, hogy a leggyorsabban vagyonosodók éppen a társadalom hajdan legkevésbé megbecsült rétegéből kerültek ki.

Amikor a gazdasági élet gondjai a hetvenes évek közepétől sűrűsödni kezdtek, az évtized végén pedig beköszöntött a könnyű és főleg jól jövedelmező gabonaeladások európai alkonya, előléptek azok, akik a mélyben húzódó s különféle indíttatású népi antikapitalizmust és úri polgárkritikát úgy kapcsolták össze, hogy minden baj okának a zsidókat kiáltották ki.

Az antiszemita politikai szervezkedés egy földjét vesztett dunántúli képviselőhöz kapcsolódik. A kormánypárt padsoraiban ülve, 1875-ben kezdett el uszító beszédeket tartani azokról az állítólagos világuralmi törekvésekről, amelyek érdekében a zsidók a liberalizmust és a demokráciát terjesztik. A parlamentben azonban nem aratott sikert, a képviselők kinevették, nem a politikai lapok, hanem a vicclapok foglalkoztak vele. Az idő múlásával azonban mégis megszaporodtak hívei, és ösztönzést kapott a tőlünk nyugatra felerősödő rokon törekvésekből.

Az erősödő antiszemita mozgalom első nagy rohamára 1882-ben került sor. Ekkor tűnt el – mint láttuk – április 1-én Solymosi Eszter, s már a kortársak sem tekintették véletlennek, hogy éppen egy olyan községben került sor a vérvád felelevenítésére, ahol az egyik antiszemita politikus, Ónody Géza birtokos volt. Most hatalmas propagandakampányba kezdtek, s a vádlottak padjára akarták ültetni az egész zsidóságot. „ A zsidóságnak nem lesz többé maradása a civilizált nemzetek között” – hirdették. Sokakat sikerült ekkoriban megfertőzniük, hiszen a társadalom minden rétegében akadtak olyanok, akik helyzetüknél fogva hajlottak e nézetek befogadására. Azt remélték, hogy ha sikerül az eszlári zsidók elítélése, akkor sikerül a „zsidókat pártoló” Tisza Kálmánt is megbuktatniuk, hiszen olyan hangulat lesz úrrá az országon, hogy el kell hagynia a kormányrudat. S ebben Tisza sok ellenfele között is szövetségesekre találtak.

Egyelőre azonban csúfos kudarc fenyegette az egész antiszemita tábort. Július 18-án ugyanis előkerült a Tiszából Solymosi Eszter sértetlen holtteste; karján megtalálták a kendőt a boltban vásárolt kék festék maradékával, lábán játszótársa fedezte fel a korábbi tehéntaposás nyomát. Összedőlt a legenda, hogy a lánynak „vérét vették”. A nyomozást célzatosan irányító Szabolcs megyei „titkos tanács” gyorsan magához tért meglepetéséből. Ahol a lány holtteste a vízből felbukkant, ott éppen máramarosi tutajosok tanyáztak. A csendbiztos és a vizsgálóbíró kezelésbe vette őket, s hamarosan készen volt a folytatásos regénybe illő második történet: a halottúsztatás históriája. Eszerint az álnok zsidók, amint fény derült gaztettükre, megpróbálták félrevezetni a világot. Bűnpártoló szövetkezetük kerített valahol egy női holttestet, s azt felbérelt ruszin tutajosokkal a Tiszán leúsztatta Eszlárig, ahol ráadták Solymosi Eszter ruháját, s partra dobták. Így azután elhiszik majd, hogy a cselédlány vízbe fulladt, a perbe fogott zsidókat szabadon kell engedni, holott az igazi Eszter holttestét jól elrejtették valahol. Az elfogult vizsgálóbíró most ezt a konstrukciót próbálta „bizonyítékokkal” alátámasztani. Két tutajost sikerült kínzással és fenyegetéssel rávennie, hogy korábbi vallomásaikat vonják vissza, s mondják el a hullacsempészés meséjét. A rémtörténet újabb olajat öntött az antiszemitizmus tüzére. Több vidéken a felbőszített és félrevezetett tömeg megtámadta a zsidók üzleteit, Pozsony megyében végül statáriumot kellett kihirdetni. Az ország közvéleménye végleg két táborra oszlott: az antiszemitákra és támogatóikra, valamint a liberálisokra, akik most megértették, hogy társadalmi feszültségek szabadultak fel, és levezetésükre a sötétség prófétái vállalkoztak. Felismerték, hogy a liberális államrend veszélyben forog, s még a polgári rend alapja, a tőke, a birtok is veszélybe kerülhet. Tisza Kálmán a parlamentben ezt így fogalmazta meg: „Méltassa figyelmével a t. Ház, hogy igen, első percekben ez zsidóügy, de méltóztassék elhinni, hogy ha az első lépést a mozgalom megtette, jön utána a második lépés, mely azután a vagyontalanok ügye a vagyonosok ellen, mely többé aztán nem zsidóügy.”

A tiszaeszlári ügyben a nyíregyházi törvényszék volt illetékes. A bíróság is, a megye saját tisztviselői kara és a helybeli birtokosok zöme is az antiszemitákhoz húzott, mindenben fedezte a vizsgálóbíró önkényeskedéseit. A zsidók védelmével előbb helybeli ügyvéd próbálkozott, majd Eötvös Károly, a kor egyik legtekintélyesebb ügyvédje, a Függetlenségi Párt egyik vezetője vállalkozott a védelem megszervezésére, irányítására. Most azután megkezdődött a második, az igazi nyomozás. A védőknek ugyanis elölről kellett kezdeni mindent, hiszen a tárgyilagos vizsgálati adatok teljesen hiányoztak. Ők is kihallgattak mindenkit, akit a vármegye nem zárt el előlük. Még a Tiszából kifogott cselédlány holttestét is kiásatták. A felek idegességére jellemző, hogy mindkét részről minél több tanú, szakértő ottlétét kívánták. „Ha király csontjait kellett volna kiásni a föld alól: ennyi embert, ekkora sokaságot nem csődít oda a bíróság” – írja visszaemlékezésében Eötvös. Az új boncolás Eötvöséket igazolta. Erre a törvényszék az Országos Közegészségügyi Tanácsot kérte fel véleményadásra. Fel is küldték ezért Pestre – a holttest felét. A másik felét a bíróság őrizte, nehogy a „bűnpártoló” Eötvös titokban kicserélhesse…

Az ország és egész Európa újságolvasó népe feszült figyelemmel várta a liberálisok és az antiszemiták nagy nyilvános összecsapásnak szánt bírósági tárgyalást. Nyíregyháza neve világfogalom lett, külön távíróvonalat szereltek fel a postán, külföldi lapok is küldtek tudósítókat a helyszínre, megélénkült a helyi társasági élet, gazdagodtak a vendéglősök. A tárgyalást – a nagy érdeklődésre való tekintettel – a vármegyeházán kellett megtartani. Jelképes is volt kissé ez a helyszín: az antiszemiták oldalán álló megye saját falai között akarta megvívni harcát a „zsidók pártján” álló kormánnyal. Eötvös azonban – akit gyűlölt a tárgyaláson részt vevő úri közönség zöme – nemcsak a nagybirtokos bíró és az arisztokrata alispán ellenséges arcát nézegethette, hanem erkölcsi támogatást meríthetett a kormányt képviselő főispán s a királyi főügyész-helyettes bátorító jelenlétéből. A negyvenhárom napig tartó tárgyalás során azután a vád egész építménye összeomlott. A bíróság fölmentette a vádlottakat. A század legnagyobb pere véget ért.

A nyíregyházi ítélet az antiszemita mozgalomra súlyos csapást mért. A tüntetéseket elfojtották. A bujtogatók lassan magukra maradtak. Tömegek híján sorsuk is megpecsételődött. Az 1884-es választáson a két nagy párt: a kormánypárt és a Függetlenségi Párt összezúzta őket. Hiába hirdették, hogy ők a régi pártmegoszlással nem törődve, mindenkit táborukba fogadnak, aki antiszemitának tartja magát. Hiába nyitották egészen szélesre kapujukat a parlament 67-es és 48-as pártjai előtt. Mindkét oldal konok következetességgel szembeszállt velük. Mindkét oldal ekkor még hű maradt a liberalizmus haladó örökségéhez, mindkét oldal magára is kötelezőnek tartotta Kossuth iránymutató szavait: „Én az antiszemitikus agitációt, mint a 19. század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.”

Az érzelmeket felkorbácsoló antiszemita hullám fő politikai célját, Tisza megbuktatását, a kormányzati politika megváltoztatását nem érhette el. Még a társadalmi feszültséget sem sikerült levezetnie, csupán torz formában megmutatnia.

Míg a süllyedő rétegek antikapitalista reakciója konzervatív jellegű volt, a megszülető munkásmozgalom a haladás oldaláról támadta a tőkés rendet.

A munkásosztály megjelenik a politikában is

Sajátos vonása volt nemcsak a magyar, hanem az egész egykori polgári politikai közgondolkodásnak, hogy a munkásmozgalom jelentőségét jó két-három évtizeden át valós értéke alá becsülte. Itt-ott olvasni lehetett lapjaikban a munkásmegmozdulásokról, sztrájkokról, nagy ritkán utcai tüntetésekre is sor került, de sem birtokos, sem polgár, s még kevésbé a kormány, nem riadt meg tőle. A kommunizmus „kísértet” volt ugyan, de még testetlen, s a felvilágosult század nem hitt a kísértetekben.

Fent a kormánykörökben kevesek ügyének tekintették. Kezdetben némi joggal, hisz akkor, amikor Párizsban már kikiáltották a Kommünt, megszületett a világtörténelem első proletárállama, Magyarországon még alig tízezer lazán szervezett munkással vethettek számot. A gyáripar fejlődése is elsősorban Budapestre és egy-két vidéki városra összpontosult, s így szinte egész vármegyék voltak, ahol nemhogy munkásszervezetekről nem hallottak, hanem még nagyipari munkást sem láttak közelebbről.

A korai munkásvezérek – jobbára külföldet megjárt iparoslegények, vagy éppen onnan hozzánk telepedő szakmunkások politikailag műveltebbjei – megszállottsága is kellett ahhoz, hogy a kezdetleges gyáripar, a szétszórt kisműhelyek és a még nagyon elmaradott általános műveltség Magyarországán a munkásmozgalom szervezeti keretei a kiegyezés után hamarosan kiépüljenek.

A munkásmozgalom roppant szerény szervezkedéssel indult. Eleinte a középkori céhek biztonságot nyújtó hagyományait próbálták – német mintára – a modern viszonyok közé átültetni: szövetkezzenek a munkások, s a munkaadókkal barátságban, krajcárjaikkal takarékoskodva támogassák bajba jutott társukat. Ezt az irányzatot pártolták a kiegyezés után a polgári parlamenti ellenzék pártjai, ezt képviselte az 1868 elején megalakuló Buda-Pesti Munkásegylet. Alig pár nappal később alapították az Általános Munkásegyletet olyan munkások, akik az „önsegélyezőknél” már messzebb tekintve, az önálló munkáspolitizálás útjára léptek. Azt hirdették, hogy a szervezett munkásságnak az általános választójogot kell kivívnia, hogy ennek birtokában majd döntő súlyt szerezzen az ország életének irányításában, s az általa befolyásolt állam segítségével megalkotott munkás-termelőtársulások fogják elsorvasztani a tőkét, és fokozatosan felszámolják a kizsákmányolást. Ez az ugyancsak német tanítás is messze esett ugyan a nemzetközi munkásmozgalmat összehangolni hivatott I. Internacionálé harcos álláspontjától, mely a tőkés rend teljes megdöntését, s nem a polgári parlamentarizmusba való fokozatos beépülést hirdette. Mégis a Munkásegylet alapítása volt a magyar munkásmozgalom forradalmi útjának első nagy mérföldköve. Bekapcsolta a magyar ipari dolgozókat a nemzetközi munkásmozgalom életet adó vérkeringésébe, biztosította számára Európa proletariátusának politikai, szervezeti és erkölcsi támogatását.

A fejlődés azonban ezután sem volt egyenes vonalú. Az Üllői úton két közeli házban tartották összejöveteleiket mind az önsegélyezők, mind a politizálók, s éles vitákat folytattak egymással. A maga módján mindkét irányzat hozzájárult a munkásság öntudatosításához. Az önsegélyezők óvatos csoportja – eleinte övék volt a többség – amolyan kezdeti állomás volt számos munkás számára. Hiszen volt, akinek az írás-olvasást kellett elsajátítania, sokuknak még azt kellett megtanulni, hogy a másik munkás nem ellenség, nem bérleszorító vetélytárs; le kellett győzni a társulástól való idegenkedést, s ebben fontos szerep jutott „az urak által pártolt” mérsékelt egyleteknek is. S mire a francia-porosz háború végén Párizsban megalakult a Kommün, addigra itthon az önsegélyező egyesület is megszabadult polgári pártfogóitól, és szocialista útra lépve, a két irányzat most már együttesen jelentkezett a magyar politika színpadán. 1871 májusában egyesülésükre is sor került. Az egyesület vezető szerve, az ún. szakegyleti osztály irányította a fővárosi és vidéki munkásegyesületeket, szervezte a tavaszi sztrájkmozgalmat. Május elején már katonaságot kellett készenlétbe helyezni a fővárosban, június 11-én pedig, hatósági tilalom ellenére, a Marseillaise-t énekelve tüntettek az ünneplőbe öltözött proletárok a párizsi kommün mellett. Ezzel egy csapásra vége szakadt a munkásszervezetek és a polgárság zavartalan egymás mellett élésének. Mintha sohasem lett volna az az idő, hogy Deák államsegélyt ajánlott számukra, Ferenc József pedig 500 Ft királyi adományt küldött az ingadozó vezetőktől még távolról sem mentes Munkásegyletnek. A tüntetés után letartóztatták 28 vezetőjét, bezárták helyiségeit, lefoglalták iratait. Hosszú előkészítés után megrendezték az első magyarországi politikai munkáspert. „Hűtlenséggel” vádolták a munkásság vezetőit; vagyis azzal, hogy az Internacionálé, tehát „idegen szervezet felbujtására” cselekedtek, külföldi sugalmazásra „a törvény szerint fennálló kormányforma megbuktatásával az úgynevezett népállamot szándékoztak felállítani”. A kormány határozott kívánsága ellenére, a bíróság kénytelen volt a vádlottakat felmenteni, s ítéletében még a szocialista Internacionáléban való részvételt is megengedhetőnek nyilvánította.

A párizsi kommün magyar munkaügyi biztosa, Marx egyik munkatársaként is ismert Frankel Leó 1876-os hazatérése a forradalmi irányzat megerősödését segítette. 1878-ban – mivel másként nem lehetett – Nemválasztók Pártja néven alakult újra szocialista párt, amelynek éles harcot kellett folytatnia az internacionalizmust elhanyagoló, a mozgalom kapuit túl szélesre nyitni próbáló ellenzéki frakcióval. Ennek akart véget vetni 1880-ban az erők egyesítésével létrehozott Magyarországi Általános Munkáspárt, az első valóban szocialista hazai proletárpárt. Programja kimondotta, hogy a társadalom kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra oszlása az ember által megszüntethető, a termelőeszközöket köztulajdonba kell venni, s végcélnak a szocialista társadalom megteremtését jelölte meg. A részletek természetesen a napi követeléseket tartalmazták: tízórás munkanapot, vasárnapi munkaszünetet, a dolgozó nők és gyermekek védelmét, munkavédelmet, a biztosítás kiterjesztését. Nyomban fellendült a sztrájkmozgalom, ami azonban ismét a pártra vonta a rendőrség figyelmét. A hatóságok jó érzékkel választották ki célpontul Frankelt, akinek eltávolításával a párt meggyengült. A munkásság száma azonban országszerte növekedett. A határozatlan irányítású párt, az erősen atomizált munkás-szakegyletek hagyományos kerete alkalmatlannak bizonyult a munkásosztály tartós megszervezésére. Új útra kellett lépni.

A kibontakozást a nemzetközi munkásmozgalom vezetői segítették. A frissen alakuló II. Internacionálé elvei alapján 1890-ben átszervezték a magyar pártot, s ugyanabban az évben sor került a magyar munkásság eddigi legnagyobb megmozdulására, az első május 1-i tömegtüntetésre, amely tiszteletet parancsolt még a polgári körökben is.

„A csapatok katonás rendben érkeztek – írja a laptudósítás. – Zárt sorban a város minden részéből, a liget határán kibontják a zászlót, magasra emelik a jelszavakat hirdető táblákat, melyekről a párizsi kongresszus három 8-asa sötétlik: 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 órai alvás. De csak a szimbólum egyforma, az alakok, melyek a zászló mögött vonulnak, nagyon különbözők. A legérdekesebb munkástípusok merülnek föl a néző szemei előtt hosszú menetben. Jő egy csoport, komoly, meglett alakok, egyszerű vasárnapló munkásöltöny, nagy szakáll, csontos arc, vörös kokárda, német szó. Kétségkívül valamely gyár munkásai. Aztán jő egy másik áradat. Elöl büszkén lobog a trikolor, s a háromszín mögött néhány díszmagyar öltönyű kucsmás ember feszít. Ki ne találná ki, hogy ezek a csizmadiák. Díszmagyar és szocializmus! – ilyen is csak magyar földön terem. Új felhő jő. Néhány ezer nagy nemzeti színű kokárda. … A derék asztalossegédek. A szabók óriási fehér selyemzászlóval. Ők már »előrehaladottabbak« elvekben. Mind fekete szalonkabátban.” „S mögöttük ott vonultak a gyűrött gombakalapot, kopott vászonkitlit, nyűtt csizmát viselők, kisebb kültelki gyárak munkásai, akik talán »tényleg alig értik, hogy mi is történik, de bíznak valami csodában, ami helyzetükön segít«.” Felvonultak fehér ruhában, vörös vállszalaggal az újpesti textilmunkásnők, köztük azok, akiket a szükség már gyermekfővel a gyárhoz láncolt.

1890 decemberében országos kongresszuson a párt fölvette a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevet, kiadta a marxista programot tartalmazó Elvi Nyilatkozatot, amely a tőkés társadalmi rend megszüntetésében, a munkásosztály – és vele együtt az egész emberi társadalom – felszabadításában jelölte meg a proletariátus történelmi küldetését. Bátran vállalta a nemzetköziséget, de vállalta azt is, hogy szükség esetén akár a polgári állam törvényes előírásait is megkerülje.

Az új vezetőség nagy súlyt helyezett a politikai tevékenységre. Harcot hirdetett az általános választójog kivívásáért, a munkásság soraiban fokozta a felvilágosító és szervező munkát. De hallatta hangját mindazokban a nagy politikai kérdésekben is, amelyekkel a társadalom polgári fele, annak pártjai foglalkoztak. A kilencvenes évektől a munkásság az úr Budapest utcáin, s a századvégtől már a falvakban is mind gyakrabban kerül sor szocialista tömeggyűlésekre. Ezek az évek azután nem várt méretű sztrájkhullámot hoztak, jeléül annak, hogy a magyar munkásság szervezettsége és öntudata megnőtt, hogy megerősödtek a szakszervezetek: „az ellenállás központjai a tőke túlkapásaival szemben”.

A századvégen a szociáldemokraták a munkásság tömeges szervezését állították munkájuk homlokterébe. De a magyarországi politikai viszonyok közepette csak kerülő úton lehetett modern tömegszervezetet kiépíteni. A korabeli jogszabályok szerint ugyan könnyű volt pártot alapítani: sem engedély, sem jóváhagyott alapszabály nem kellett hozzá. Csakhogy egy politikai párt nem szedhetett tagdíjakat, nem lehetett tagszervezete, gyűlést is csak külön rendőri engedély alapján hívhatott össze. Jó volt ez a rendszer az egykorú parlamenti pártoknak, hiszen azoknak inkább csak országgyűlési választások idején volt dolguk tömegekkel; napi feladatuk, állandó tagságuk nem volt, önálló pártapparátusuk sem; szakkifejezéssel szólva: klubpártok voltak. A szocialisták ezt az utat nem járhatták. A szakszervezeteket építették ki pártjuk szervezeti bázisául, hiszen amúgy is ez volt a munkások politikai és gazdasági harcának iskolája. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt – az MSZDP – vezetője lett a szakszervezeti mozgalomnak. Maga a párttagság is kétféle úton gyarapodott. Voltak egyéni tagok, de emellett kialakult a kollektív tagság rendszere: az egyes szakszervezetek tagjai voltak a pártnak. A szakszervezeteken belül azután a jog szerint illegális, ún. szabadszervezetek végezték a politikai munkát, sztrájkszervezést, sztrájkpénz-alapok gyűjtését. A párt elsősorban ezeken keresztül irányította a szervezett munkásság százezres fegyelmezett hadait.

A Szociáldemokrata Párt megalakulását követő években a szocialista mozgalom túljutott az ipari munkások körén, a városok határain túlcsapva mozgásba hozta a parasztságot, elsősorban az Alföld keleti felének agrárproletariátusát.

Az ország legjobb gabonáját termő Békés, Csongrád, Csanád megyékben termelte ki a századvég a legtöbb nyílt társadalmi feszültséget. Errefelé is fejlett nagybirtokok intézői vették fel és bocsátották el rideg hasznossági számítások alapján a mezőgazdasági cselédeket, napszámosokat, s a legkisebb mulasztásért, egy eltört szerszámért, de még az állatok előírtnál jobb etetéséért is levontak a szűkös bérből. A nagybirtoknál csak a módos parasztgazda volt rosszabb munkaadó, mert napszámosaival együtt magát is az emberi teljesítőképesség határáig hajszolta, megállást nem ismert, s nála mindig elmaradt az a pár garasos jutalom is – pótszalonna, kiló cukor vagy egy kis bor –, amit a gróf egy-egy nagy munka befejeztével néhanapján kiosztatott. Nagybirtokos és gazdaparaszt egyfelől, földszerzéstől elzárt falvak, kiugróan nagy számú agrárproletár a másik oldalon: ez volt a Viharsarok állandó forrongásának háttere. Hosszú évtizedekig csillapította a lázt, hogy a földnélküliek távolabbra is kirajzottak, a nagy vasútépítő és vízszabályozási munkáknál kenyérhez jutottak. A Tisza-szabályozás befejeztével egyszerre tömegesen jöttek haza a közös munkában összeszokott, nemegyszer külföldet járt öntudatos, rátarti kubikosok, s magukkal hozva a szocializmus alapgondolatait, földmunkásegyleteket alapítottak. A kubikosok, ezek az eddig nem is a legrosszabbul élő parasztmunkások lettek a forradalmi gondolatok közvetítői az ipari proletariátus és a szegényparasztság között. Bennük ötvöződött a munkástudat a paraszti életformával, ők voltak azok, akik soha nem adták fel a földhöz való visszatérés álmát, s ennek valóra váltásáért mozgósítottak is, harcoltak is.

Az uralkodó osztályok számára most vált igazán veszélyessé a szocialista eszmék terjedése. Hiszen eddig csak az iparosodott városokat, a pár százezres munkásságnak is inkább csak a szűkebb, megállapodottabb, szakképzettebb részét fogta át a szervezkedés. A tőkés rend ellen vívott harcuk csak távlataiban fenyegette a társadalmi rendet, napi követeléseik egyelőre csak a gyárosok ellen irányultak, a munkaviszonyok és a bérek javítását célozták. Vezetőik a polgári rend jobbá tételét, a választójogot, a munkásságnak mint önálló erőnek a fennálló viszonyok közé illesztését tartották soron levő feladatnak. A falvak megmozdulása azonban gyökeresen új helyzetet teremtett. A századvég több mint egymilliónyi agrárproletárjának, további egymilliónyi szinte földtelen, 2-3 holdon tengődő szegényparasztjának forradalmasodása, a lelkeket uraló egyházzal való szembefordulása már nem egy-két tucatnyi tőkés hasznának megnyirbálásával fenyegetett, hanem egy agrárország nagybirtokossága és középbirtokosai, nagybérlői, tehát a politikai hatalom tényleges kézben tartói előtt villantotta fel az úr és paraszt hagyományos rendje felbomlásának rémét.

A harc keményebb szakaszához érkezett! A falusi nincstelenek, az egy-két holdasok kevés tudományos megalapozottsággal, de annál nagyobb ösztönös forradalmisággal próbálták meg sorsuk alakítását. S az új világot nem a távoli jövőben, hanem most, azonnal akarták megteremteni. Mély meggyőződéssel vallották, hogy a világ szétválása gazdagokra és szegényekre nagy igazságtalanság, csalás, ami ellenkezik mind az isteni igazsággal, mind az emberek közötti egyenlőség öröknek vélt rendjével. Szervezkedésükben, a munkafeltételek és bérek javításáért indított harcukban ez adta nekik az igazság hirdetőinek kijáró magabiztosságot. Ellenük már nem elég az ügyész, a bíróság, a börtön. Itt már lőni is kellett!

1891-ben Orosházán több száz sebesültje volt a parasztság és katonaság május elsejei nagy összeütközésének. Másnap Békéscsabán volt véres összecsapás. Ostromállapot, teljhatalmú kormánybiztos kinevezése, több száz letartóztatás, az egyletek erőszakos feloszlatása, katonaság és csendőrség szaporítása kellett ahhoz, hogy a hetekig tartó forrongást elfojtsák. A következő év nagy aratósztrájkokat hozott, 1894 tavaszán pedig Hódmezővásárhelyen volt nagy visszhangot kiváltó összeütközés az egyletet és vezetőjét védő szegények és a karhatalom között. Két év múlva az alföldi falvak földmunkásszervezeteinek többsége kiszakadt a Szociáldemokrata Pártból, majd külön pártot alakított, és a ceglédi kongresszuson a hagyományos szocialista program mellett meghirdette az állami birtokok, az egyházi és világi nagybirtok parcellázásának és bérbe adásának követelését, hangot adva ezzel a paraszti tömegek lappangó földosztási vágyainak. Pártjuk szervezetileg önállóan, valójában a Szociáldemokrata Párt paraszti bolygójaként haladt a maga pályáján. Ébren tartotta, táplálta a paraszti nincstelenek harci elszántságát.

A századvég agrárszocialistáinak, s ezek fiainak jut majd két évtized múlva az a szerep, hogy segítsék a forradalmi eszmék, a lázadás akaratának terjesztését az első világháború lövészárkaiba kényszerített parasztkatonák százezrei között.

Tisza Kálmán utódai

Mikszáth Kálmán találó fogalmazása szerint a nyolcvanas években „már nem is lehetett az országot elképzelni Tisza nélkül; talán mindig volt, és mindig lesz”. A függetlenségi ellenzék parlamenti támadásai alig árthattak hatalmának. Az agrárius nagybirtokosok szervezkedését, de még az általuk támogatott antiszemita mozgalmat is egyelőre elnyomta, veszélytelenítette a szabadverseny és a virágzó polgári gazdaságfejlődés, a társadalomban uralkodó liberális gazdasági és politikai szemlélet.

A liberalizmussal és Tiszával elégedetlen agráriusok a korábbi kudarcok tanulságait megszívlelték. Felismerték, hogy a magyar közvélemény számukra fontos rétegeit csak a kiegyezéses rendszer bírálatával, a nemzeti ellenzékiség politikájával lehet a kormány ellen hatékonyan megmozgatni. A nemzeti gondolat, a nacionalizmus e virágzó korszakában ugyanis a kiegyezéssel járó félfüggetlenség, a csonka szuverenitás állandó sérelmek, súrlódások forrása lett. A nemzeti ellenzékiség parlamenti szószólója eddig a számban nem nagy, de népszerű Függetlenségi Párt volt. Tisza megdöntésének szándékával ennek követeléseiből merített most az agrárius nagybirtoktól vezetett konzervatív ellenzéki párt, a 67-et alapjaiban nem is bíráló Mérsékelt Ellenzék, mely eddig inkább csak mérsékletből, semmint ellenzékiségből vizsgázott kitűnőre. Most ők léptek fel a nemzeti érdek képviselőiként, s gyorsan megtalálták azt az érzékeny felületet, amelyen keresztül a kormányt megsebezhették.

1888-ban ugyanis hosszú előkészítés után törvényjavaslat készült az egész Monarchia véderejének korszerűsítésére. A javaslat egyes pontjait az ellenzék sérelmesnek tartotta, s ezért a tervezet – s ezen keresztül a kormány – ellen nagy képviselőházi és sajtóhadjáratot indított. Eddig tízévenként döntött a parlament arról, hogy mekkora legyen a hadsereg létszáma, illetve, hogy hány újoncot ad ehhez Magyarország. Az új javaslat ezt a tízéves határidőt mellőzte, elfogadásával az országgyűlés elvesztette volna azt a jogát, hogy tízévenként a hadsereg nagyságát újból egyezkedés, osztrák-magyar, illetve a király és a parlament közötti alkudozás útján határozza meg. A javaslat felett a képviselőházban megkezdődött a Nagy Véderő Vita.

A javaslatok ellen fellépő ellenzék valóságos harci célja persze nem a közös hadsereg megszüntetése, csupán a magyar beleszólás mértékének, lehetőségének növelése s főként Tisza Kálmán megbuktatása volt. Szövetségesekre találtak a miniszterelnök táborában is. Több tekintélyes kormánypárti politikus emelt szót a javaslat ellen. Ott is várták Tisza bukását. Az egész ellenzék összefogott, megmozgatták a diákokat, utcai tüntetéseket szerveztek, s már arra készültek, hogy vidéken is nagy megmozdulásokat rendezzenek, amikor 1889. január 30-án megérkezett Rudolf főherceg trónörökös öngyilkosságának híre. A politikai életben néhány nap szünet következett, s ezalatt Tisza csendben módosította a törvényjavaslatot. Engedett az ellenzéknek, s ezzel megszerezte a biztos parlamenti többséget a javaslatnak, de helyzete most már az udvarnál rendült meg. Az uralkodó elégedetlen volt vele, mert nem tudta teljesen keresztülvinni az általa óhajtott hadügyi reformot; pártja azért, mert olyan ügyért vitte harcba – ráadásul erkölcsileg vesztett csatába –, amelyért maga sem lelkesedett. Az ellenzék viszont vérszemet kapva, fokozta támadásait. A tapasztalt kormányfő, az öreg taktikus hiába próbálkozott kormánya felfrissítésével, reformígéretekkel, képzett, jónevű politikusok előtérbe állításával. Sorsa megpecsételődött. 1890 márciusában Tiszát már minisztertársai is leszavazták azon a koronatanácson, amelyen dönteni kellett volna az emigráns Kossuth Lajos magyar állampolgárságának megőrzése vagy megtagadása ügyében. Tisza Kossuth állampolgárságának fenntartása mellett foglalt állást. Talán azért, hogy saját távozását a „nemzeti ügy” védelmében tett gesztussal tegye emlékezetesén látványossá.

Tisza Kálmán bukásával az a sajátos helyzet állt elő – írta a Pesti Napló –, hogy „senki nem akarja elhinni; a legtöbb ember azt hiszi, hogy e mögött is valami furfang rejlik”. A gyanakvók valamit jól sejtettek. Tisza vereséget szenvedett, a vezér elbukott, de a mögötte álló erők hatalma töretlen maradt, s még a Nagy Véderő Vitában feltűnt az apai örökség erős akaratú folytatója, az ifjú Tisza István. A Tiszák elleni harc nem érhetett véget. Tovább tartott, egészen 1918-ig.

Egyelőre azonban új kormányzat következett, de a dualizmusra jellemző módon: a régi politikusokkal. Az új kormányelnök a három korábbi kabinetben négy miniszteri széket is betöltött arisztokrata: Szapáry Gyula gróf lett. Tábor nélküli, szürke, ötlettelen politikus, akinek egyénisége teljesen nélkülözi az elődjét jellemző „nagy vezér” markáns vonásait. Kormányát is elődjétől veszi át, s inkább miniszterei irányították őt, semmint ő azokat. A Tisza Kálmán-i mozdulatlansággal szemben most reformokkal próbálkoztak, lehetőleg persze olyanokkal, amelyek megbontják a véderő vitában megerősödött parlamenti ellenzéket. Ilyennek kínálkozott a közigazgatás államosításának évtizedek óta vissza-visszatérő terve, melynek fő hirdetője eddig éppen az agrárius 67-es Mérsékelt Ellenzék volt. Felkínálásával a kormány aranyhidat épített feléjük, megpróbálta visszacsalogatni őket a kormánypártba. Az 1875-ös pártfúzióhoz hasonló változás készült. A kabinet azonban két tűz közé került. A kormánypártban az ortodox 67-esek vezérei, a Tiszák ellenezték a két párt összeolvadását. A függetlenségi ellenzék viszont sem a kormánypárt növekedését, sem a közigazgatás államosítását nem akarta; Tisza megbuktatása óta amúgy is megnőtt önbizalommal támadt az új kormányra, s az obstrukció fegyveréhez nyúlt.

A házszabályok lehetővé tették, hogy az ellenzék a javaslat vitáját a végtelenségig elhúzza. Sokáig vitázni, hogy lehetőleg ne kelljen szavazni, mert szavazásnál úgyis a kormánypárti többség győz! Ez volt a kisebbség taktikája. Az ülések naponta csupán néhány órán át tartottak, viszont Szapáry közigazgatási reformtörvényének 277 szakasza mindegyikéről hosszú tanácskozást lehetett kezdeni, s ez akár évekre is elakaszthatta volna a javaslatot. Eltelt közel egy hónap, amíg egyetlen paragrafust sikerült letárgyalni. Szapáry arra kényszerült, hogy javaslatát visszavonja. „Ez a kabinet nem lesz korszakformáló, s nem is lehet neki hosszú életet jósolni” – írta Berlinbe a német követ még Szapáry kinevezésekor. Két év után jóslata bekövetkezett. Az 1892-es téli választások nem hozták meg a kormánypárt várt megerősödését. Fél év múlva a gróf összekülönbözött minisztereivel a politika útjairól folytatott tervezgetések során. Az ősz folyamán a közhangulat hevesen ellene fordult, amikor javaslatba hozta, hogy a 48-as magyar forradalom és a Habsburg-ellenforradalom összeegyeztetésének jegyében a Honvédegylet és a Budapesti Hadtestparancsnokság közösen koszorúzzon: előbb a honvédemlékművet, azután Hentzi osztrák tábornok emlékoszlopát. Novemberben Szapáry lemondott, s ezzel végéhez ért hosszú kormányzati pályafutása.

Megint új korszak következett, megint régi emberekkel. De az 1892 végén kinevezett kabinet mégis más volt, mint a korábbiak. Wekerle Sándor miniszterelnök a korszak egyetlen polgári származású kormányelnöke, aki mint pénzügyi szaktekintély előbb miniszter, majd kormányfő. Sima modorú, de határozott politikus, egyaránt élvezte a polgárság, a középbirtokosok és a nagybirtokosok liberális szárnyának támogatását. Egy évvel korábban neki sikerült először helyreállítani az államháztartás egyensúlyát, s ekkor fejezi be a nagyszabású valutareformot. Az addig forgalomban levő, világszerte csökkenő értékű ezüstre alapozott forint (és krajcár) helyett 1892-ben a Monarchia is áttért az aranyalapra. Az új korona (és fillér) Európa egyik rangos pénze lett, Wekerlének pedig a király szemében is tekintélyt szerzett.

Elődeitől eltérően, Wekerle a közvélemény kormánybuktatásra használható osztrákellenes nemzeti felzúdulásait szilárd gátak közé tudta szorítani. Amikor közel fél évszázados száműzetés után, kilencvenkét éves korában, 1894-ben elhunyt Kossuth Lajos, a miniszterelnök megpróbálta rávenni az uralkodót, hogy az országgyűlés gondoskodhasson az újkori történelem legkiemelkedőbb magyar személyiségének temetéséről. De még a halál sem oldhatta fel a két világot jelképező két ember, Kossuth és Ferenc József ellentétét. Az uralkodó távol tartotta magát a nemzet gyászától, megtiltotta, hogy az állami főtisztviselők, katonatisztek akárcsak megjelenjenek a gyászszertartáson, s hogy a középületekre kitűzzék a fekete zászlót. A kormány engedett az uralkodónak, a kulisszák mögött azonban elősegítette, hogy a főváros megrendezze a magyar történelem legnagyobb temetését. A koporsót szállító vonatot tömegek várták kitartóan, az éjszakában is levett kalappal álltak tisztelgő sort a határtól Budapestig, a vasút melletti falvakban és városokban. Április 2-án pedig százezres tömeg kísérte utolsó útjára a Nemzeti Múzeumban felállított ravataltól a Kerepesi temetőbe. A politikai közélet nagyságai körül kevesen, inkább csak a Függetlenségi Párt vezetői és a hajdani barátok voltak jelen, maguk is azzal a rossz lelkiismerettel, amely az örökséget megtagadókat szokta gyötörni az önvizsgálat órájában. Az igazi kegyeletet azok hozták, többnyire a szabaddá tett faluhatár néhány rögét szórva kendőjükből a sírra, akiknek Kossuth neve a személyes szabadságot, a teljes nemzeti függetlenséget, a dualizmussal szemben a kiútkeresést jelentette.

Egyházak és egyházpolitikai harcok

Nem volt könnyű a kiegyezés utáni Magyarországon házasságot kötni. Nemcsak azért, mert mindenkinek rangjához való párt illett választania, a hajdani nemesnek lehetőleg nemest, polgárnak polgárt, parasztnak parasztot, a gazdagnak módosat, a szegénynek pedig ágrólszakadtat. De a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedés mellett még az egyházaknak is döntő beleszólásuk volt a magánélet eseményeibe. Ha nem fűtötte olthatatlan szerelem, akkor egy református fiatalembernek például nem volt ajánlatos katolikus lányt feleségül vennie. Mert az állami törvény betűje szerint gyermekei közül a fiúk apjuk vallását, a lányok anyjuk hitét kellett hogy kövessék, de a nagy hatalmú katolikus egyház viszont csak úgy járult hozzá a vegyes házasságokhoz, ha a szülők fogadalmat tettek minden leendő gyermekük katolikus hitre keresztelésére. Házasuló legényünknek tehát rá kellett szánnia magát arra, hogy utódai közül már senki sem követheti az ő hitét. Válni sem válhatott, mert a katolikus egyház gyakorlatilag nem engedélyezi a válást. De a legnehezebb – szinte lehetetlen – volt a zsidók és keresztények között házasságot kötni. Mert hiába voltak a törvények szerint 1848 óta a zsidó vallásúak is egyenjogú polgárai az államnak, ha a keresztény felekezetek elzárkóztak a keresztény-zsidó házasságtól. Teljes vallásszabadság tehát csak papíron létezett. Reformátusok és katolikusok évszázados ellentétei, keresztények és zsidók évezredes vallási ellenségeskedése gátolta a felekezetek közötti merev válaszfalak lebontását egy olyan korszakban, amely pedig magát szabadelvűnek tartotta, s büszkén hirdette, hogy szakított a középkor rendi és vallási hagyományaival.

Az egyházak, bár távolról sem egyforma súllyal, nagy hatalmat képviseltek Ferenc József Magyarországán. Egyedül ők kereszteltek, eskettek és temettek, de egyedül ők vezették az anyakönyveket, övék volt az elemi iskolák túlnyomó többsége, számtalan gimnázium és egy sor felsőoktatási intézmény. S mindehhez hozzájárult az a hatalmas vagyon, amelynek csak szerény töredékét képezték a milliókat érő műkincsek. Magyarország 49 millió holdnyi földterületéből a századvégen 2 353 000 hold az egyházak tulajdonában volt.

A kor politikai közfelfogásában a legnemzetibb egyháznak a református egyház számított, hiszen nem ismert maga fölött álló idegen egyházfőt, hagyományai a legszorosabban egybekapcsolódtak mind a magyar nyelvű kultúra fejlesztésével, mind a nemzeti függetlenségért vívott harcokkal. S mint eredendően polgáremberek számára teremtett vallás, szervezetét a világi elem döntő súlya jellemezte, s közelebb állt a század gondolkodásához. Nem volt különösebben gazdag. Sohasem élvezte az udvar kegyeit. 2,2 milliónyi hívője a századvégen mind magyar volt, köztük mindenekelőtt a középbirtokos nemesség legerősebb szárnyát alkotó tiszavidéki és erdélyi dzsentrik. A kis unitárius egyház az erdélyi részeken 62 000 tisztán magyar hívének lelki üdvét gondozta. Az evangélikus vallás sokkal elterjedtebb volt, 1,2 millió követőjének nagy részét német eredetű városi polgárok, erdélyi és felvidéki szászok, észak-magyarországi szlovákok alkották. A zsidó vallásúak hétszázezres tábora élesen kettéoszlott – a viseletben is, szokásokban is –: mereven hagyományőrző óhitűekre, valamint a modern polgári életformát követő, az asszimilációt természetes folyamatnak tekintő, ún. neológokra. Egyházi szervezetük egymással is szemben álló hitközségek százaiból állott.

A nem magyar anyanyelvű lakosság ugyancsak vallási megosztottságban élt. A románok nagyobb része, a szerbek túlnyomó többsége a görögkeleti, közkeletű néven: ortodox egyházhoz tartozott (2,6 millió). Erdély északi részén azonban a románok is inkább az ortodox külsőségeket is őrző, de a római pápától is függőségben levő görög katolikus egyház fennhatósága alatt éltek, akár a kárpátaljai ruszinok (1,6 millió). Mind a görögkeleti, mind a görög katolikus egyház sokat tett önállósága, vagyona, papjai és tanítói révén a nem magyar anyanyelvűek kulturális életének ápolása, nemzeti öntudatának erősítése érdekében. Ezt a szerepüket az államhatalom nem is nézte jó szemmel, s a túlságosan aktív nemzetiségi papok, egyházi tanítók ellen nemegyszer – okkal vagy ok nélkül – államellenes izgatás címén eljárást indított. Ráadásul ezek az egyházak voltak a legszegényebbek, iskoláik a legelhagyatottabbak, tanítóik a legkevésbé felkészültek. Híveik zöme szegénysorúakból került ki, kiknek az egyházi adó, s különösen a temetés valóságos sorscsapást jelentett. De tűrték békében, a hagyományokhoz, nemzeti keretekhez való ragaszkodásból, meg azért is, mert a hatóság az egyházi adót épp oly keményen behajtotta, mint az állami adókat. Mert ha árgus szemekkel is nézte a kormány a nemzetiségi egyházak és iskolák tevékenységét, ha örökké ellenséget szimatolt is soraik között a helyi hatóság, a legdöntőbb kérdésben egymásra voltak utalva. A fennálló társadalmi rend megőrzése, a lelkeknek a hagyományoktól való túlzott felszabadulása elleni harc közös érdekük volt.

A legnagyobb és legtekintélyesebb a római katolikus egyház volt. Hívei magyarok, németek, horvátok, szlovákok (8,8 millió); az országon belül is nemzetek feletti egyházat alkotott. Övé volt a legtöbb föld: több mint másfél millió hold, benne hatszázezer hold szántó, hatszázezer hold értékes erdő. De a katolikus egyház fényét nemcsak híveinek, kincseinek száma és hatalmas birtokai alapozták meg. Háta mögött állott a római pápa, s egész tekintélyével a Habsburg-dinasztia, mindenekelőtt Ferenc József. Hozzá mindenkor fordulhatott, támogatására bizton számíthatott, hiszen a középkor hagyományainak alapján a király az egyházak főkegyura. Ahogy ő felfogta: egyedül istennek felelős védnöke. S Ferenc József buzgó katolikus volt.

Bár nem volt már államvallás, mégis a katolikus egyház adta a díszes külsőséget a politikához, az állami ünnepségek szertartásaihoz. Augusztus 20-a, Szent István király napja egyszerre volt egyházi és állami ünnep. A királynak nemcsak Habsburgnak, hanem törvény szerint is katolikusnak kellett lennie, fejére csak az esztergomi hercegprímás tehette fel a koronát, születésnapján pedig a katolikus templomokban tartott istentiszteleten vettek részt a hatóságok tisztviselői.

S mégis, az erős összefonódás ellenére, az állam és a katolikus egyház közt állandóan feszült volt a viszony. Az egyház féltékenyen őrizte előjogait, kiváltságait, azt, hogy szinte állam volt az államban. A kormány pedig arra törekedett, hogy az egyház hatalmát korlátozza, a maga befolyását érvényesítse. A főpapság viszont ingadozott a kormány iránti hűség és a római pápával szembeni engedelmesség között. A kormány kerülte a nyílt összetűzést a katolikus egyházzal, hiszek sok közös szál kötötte össze őket. A polgári társadalom új közszelleme azonban nem engedett fegyvernyugvást. A műveltség általános terjedése, a természettudományos világkép kezdte háttérbe szorítani a szélesebb tömegek között is a vallásosságot. A többi keresztény felekezetek a szabadság nevében tiltakoztak a katolikus egyház különleges hatalma ellen, a polgárság pedig az egyenlőség nevében a zsidó felekezet számára is egyenjogúságot követelt. S a polgári szabadsághoz tartozott a válás s a vele járó vagyonelkülönítés világi és liberális rendezése. A római egyház védekezett is, támadott is. A pápai udvar úgy vélte, Magyarországon az uralkodó hallgatólagos támogatásával megőrizhetők az egyház előjogai, megtarthatja az anyakönyvezést, a házasságkötést, az egyházi házassági bíráskodást, megakadályozhatja a keresztények és zsidók közötti házasság engedélyezését. XIII. Leó pápa Magyarországnak fontos szerepet szánt a polgári világfelfogás és a szocialista gondolatok terjedése elleni harcban. A pápa biztatására a papok sorra megszegték az állam törvényeit, a vegyes házasságból származó összes gyerekeket katolikusnak keresztelték (ez volt a sok felekezeti villongást kiváltó „elkeresztelés”), s egyenesen a törvény megváltoztatását követelték. Ezt azonban a kormány már nem nézhette tétlenül, ha nem akarta elveszteni a liberális erők és az erősödő polgárság támogatását. Fel kellett vennie a harcot. A demokrata függetlenségi politikus, Irányi Dániel huszonkét éven át javasolta a felekezetek egyenjogúságának és a vallás szabad gyakorlásának bevezetését. Mindannyiszor le is szavazta a kormánypárt. Válaszul a klérus támadásaira, 1892-ben végre megfordult a szél. A kormány elkészítette a törvénytervezetet az állami anyakönyvezés bevezetéséről, a vallás szabad gyakorlásáról, az izraelita vallás egyenjogúsításáról. De a kötelező polgári házasság kérdésében a kormány tagjai nem tudtak egyetérteni, s Ferenc József is ellenezte. A liberálisok azonban most már nem hagyták elfektetni a javaslatokat. Hirtelen mintha új reformhullám vonult volna végig a megöregedett parlamenti pártokon. Mindenütt különváltak a liberálisok, és külön a konzervatívok. A király előtt eddig oly alázatos kormánypárt úgy megmakacsolta magát, hogy végül is az uralkodó engedett. A parlamentben a kormánypárt és az ellenzék liberálisai együtt szavaztak a javaslatok mellett, a kormánypárt és ellenzék konzervatív hívei pedig együtt a javaslat ellen. Már-már úgy látszott, hogy a pártok átszerveződnek: nem függetlenségiek és kiegyezéspártiak, hanem reformbarát liberálisok és haladásellenes konzervatívok fogják alkotni az ellentáborokat, és ezzel a magyar politikai élet végre a polgári értelemben vett rendes parlamenti váltógazdaság, a kormányképes többpártrendszer korszakához ért.

Az egyházpolitikai küzdelmek jelentős polgári reformok bevezetésével végződtek. Az állam és egyház különválasztása útján óriási lépés történt. Az anyakönyvezés átment az állam kezébe, a polgári házasság kötelezővé tételével egyben a törvényes válás is természetes és elérhető lett. A zsidó vallás egyenjogúsításával végre minden jelentős felekezet legalább forma szerint teljesen egyenrangú lett.

Ezek a reformok voltak azonban a dualista államrendszer utolsó liberális tartalékai, amit a kormány saját népszerűségének foltozgatásához, az ellenzék megosztásához bevethetett. Több reformjavaslat nem maradt a tarsolyban, hiszen újabb reformokat már csak az uralkodó osztályok valamelyik jelentős rétegének rovására lehetett volna bevezetni. Ilyesmire azonban a kormányok nem vállalkoztak, s nem is volt a társadalomban egyelőre olyan politikai csoportosulás, ami ilyesmire rákényszerítette volna.

Nemzetiségek a politikában

1892. május 28-án Erdélyből 300 fős román küldöttség érkezett Bécsbe. Egy terjedelmes emlékiratot hoztak magukkal, s azt kívánták az uralkodónak átadni. A királyi kabinetirodában azonban azzal utasították el őket, hogy az uralkodó csak a magyar kormány előzetes egyetértése vagy javaslata alapján fogad politizáló küldöttséget, s iratok is csak a kormány közvetítésével nyújthatók be hozzá. Vezetőjük ezért az emlékiratot ott hagyta a kabinetiroda asztalán; a mutatós delegáció – több tucat festői népviseletbe öltözött paraszt is volt köztük – még elment fényképezkedni, részt vett egy banketten, majd csendben hazautazott. Az emlékiratot átküldték Bécsből Budapestre, a miniszterelnök pedig szintén felbontatlanul visszaküldte a „feladónak”, Raţiu János tordai román ügyvédnek, az erdélyi Román Nemzeti Párt elnökének.

A magyar újságolvasó közönség ebben az évben már többször olvashatott a nemzetiségek mozgolódásáról, most pedig hamarosan magyarul is részleteiben tanulmányozhatta az erdélyi románok panaszait, mert az emlékiratot szerzői – a bécsi kudarc után – a sajtóban közzétették, s brosúraként magyarul is, külföldön pedig franciául, németül és olaszul terjesztették. Tudomásul kellett venni, hogy a nemzetiségek negyed századdal a kiegyezés után sem tudtak megbékélni a dualizmussal. S kezdik ismét hangjukat hallatni.

A horvátok többsége sohasem tudott teljesen belenyugodni az 1868-as magyar-horvát kiegyezésbe. A horvát nemzeti ellenzék 1871-ben még a választásokat is megnyerte, s csupán a király személyének közösségén alapuló perszonáluniót, gyakorlatilag teljes horvát önállóságot követelt. A legmerészebbek önálló délszláv királyságot akartak, és kisebb lázadást is kirobbantottak a gazdasági helyzet romlásától elkeseredett egykori határőrvidék lakosai között. A zendülést másodnapra leverték, a horvát ellenzék pedig lassan meghátrált, s az 1873-as gazdasági válság körülményei között kényszerűségből – egy új egyezmény megkötésével – beletörődött a kiegyezésbe. Az elkövetkező évek gazdasági fejlődése, a társadalmi feszültségek éleződése eredményeként, Bosznia okkupációja után néhány évvel, újból megerősödött a horvát ellenzék. Az ellentétek a „zágrábi címerügy” néven ismert politikai válságot robbantották ki.

1883 nyarán budapesti utasításra horvát és magyar szövegű címeres táblákra cserélték ki a zágrábi pénzügyigazgatóság addigi horvát feliratú tábláit. Ezt ott mindenki a horvát autonómia megsértésének, a közigazgatás magyarosításának tartotta. Az egymást követő tüntetések során letépték a táblákat, a magyar kormány viszont – tekintélyének mentésére – katonai segédlettel visszarakatta, hogy azután szép csendben maga cserélje ki őket senkit sem sértő – felirat nélküli, csak címerrel ellátott üres táblákra, ún. néma címerekre. A politikai válságot kísérő paraszti megmozdulásokat leverték, parasztok százait ítélték börtönbüntetésre. A budapesti kormány letett a horvát hivatali élet magyarosításáról, de bizalmi embere, Khuen-Héderváry Károly bán személyében a horvátok megkapták a maguk Tisza Kálmánját, aki erőszakkal és az ottani horvátok és szerbek összeugratásával az ellenzéket szétbomlasztotta, a kiegyezéses rend nyugalmát két hosszú évtizedre biztosította.

A szűkebb értelemben vett Magyarország nemzetiségei a horvátoknál összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb helyzetben voltak. A kiegyezés megkötésekor vezetőik tudták, hogy Bécs „föláldozta őket a magyarok kedvéért”. Szembefordultak a kiegyezéssel, hiszen az a nemzetiségek politikai háttérbe szorítását hozta meg, s a magyarosítás rémét vetítette eléjük. De megpróbálták nemzeti érdekeiket alkotmányos keretek között a parlamentben védelmezni. Az 1867-es országgyűlésen soraikból kísérlet történt a kiegyezés, valamint a magyar és a nemzetiségi politikai törekvések összeegyeztetésére. Sok nemzetiségi politikus viszont még többet, a horváthoz hasonló területi jellegű különállást kívánt.

Központosítás, polgári jogegyenlőség, dualista államrendszer, nemzetiségi vágyak összhangba hozásának megoldását az 1868. évi nemzetiségi törvény kísérelte meg. Deák fogalmazásában törvénybe iktatták az „egységes politikai nemzet” néhol ma is hivatalos fikcióját, melynek „a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez is tartozzék, egyenjogú tagja”. A törvény kollektív nemzeti jogok helyett tehát csak egyéni, állampolgári jogként biztosította a nemzeti élet kereteit a nem magyarok számára. Nem engedte, hogy a magyar államban saját területtel, külön politikai intézményekkel rendelkező kis nemzetek alakulhassanak.

Hivatalos nyelvvé tette a magyart, bár közigazgatásban, közoktatásban és igazságszolgáltatásban széles körű lehetőséget adott az anyanyelv használatára is. De csak lehetőséget! A nemzetiségi nyelvek kötelező használatát nem írta elő törvény, így azután a minisztériumoktól és a helyi hatóságoktól függött, mennyi valósul meg a nemzetiségek egyenjogúságából. A nemzetiségi életet ez a rendezés alapjában az egyház és a kultúra területére korlátozta. Abban kollektív jogokat is biztosított: nyelvük, művészetük, a tudomány, a gazdaság, ipar és kereskedelem előmozdítására egyleteket alapíthattak, pénzalapokat gyűjthettek. Ez a rendelkezés valóban liberális volt, a szónak abban az értelmében, hogy lehetővé tette az erők szabad érvényesülését. Ha volt pénzük a nemzetiségeknek, akkor alapíthattak gimnáziumot, dalárdát, múzeumot, gyárat vagy bankot. A gazdag erdélyi szászoknak volt, a szegény kárpátaljai ruszinoknak nem. A nem magyar népek egyházai is csak akkora súllyal bírtak, amekkora saját vagyonuk s a mögöttük álló hívők gazdagsága volt.

Deák és Eötvös még arra törekedtek, hogy a nemzetiségi törvényben meglevő liberális elvek valóra váljanak. Biztosították a szerbek és románok egyházi autonómiáját, hangoztatták, hogy minden iskolásnak anyanyelvén kell a műveltséget elsajátítania, s természetesnek tartották, hogy Szerbia vagy Románia kormánya akár pénzbeli támogatást nyújtson a hazai szerbek, románok egyházainak és kulturális intézményeinek. De a kormánypárt is, a függetlenségi ellenzék is egy évtized alatt elkanyarodott a liberális örökségtől. A nemzetiségi politikában a türelmetlen nacionalizmus uralkodott el.

A nemzetiségi politikusok a hetvenes évektől fokozatosan kiszorultak a politikai életből. 1867 után szilárdan hittek abban, hogy a dualizmus nem lesz hosszú életű, Bécs előbb-utóbb fölmondja a magyarokkal kötött szövetséget. Most ők választották azt a taktikát a magyarokkal szemben, amit a magyar középnemesség folytatott hajdan az abszolutizmussal szemben; a parlamenti passzivitás útjára léptek. Elsőnek 1869-ben az erdélyi románok bojkottálták a pesti országgyűlést, a szerbek még két évtizedet vártak ezzel a kétes értékű döntéssel. A passzivitás ugyanis balfogásnak bizonyult. Az 1867 előtti magyar ellenállástól eltérően, a nemzetiségi passzivitásnak hiányoztak a szervezeti-gazdasági alapjai. A magyar nemesség évszázados politikai tapasztalata, az általa irányított magyar nemzet feletti töretlen erkölcsi hegemónia és a kezében levő tekintélyes földbirtokban rejlő hatalmas gazdasági erő birtokában dacolhatott a Habsburg-centralizációval. A nemzetiségi politikusok mögül azonban hiányoztak ezek az erők. Kevesen voltak, vagyonuk nem volt számottevő, csupán vékony papi és értelmiségi rétegre támaszkodhattak. A szegénységben és tudatlanságban élő paraszti tömegek szervezésére természetesen nem gondoltak, hiszen gondolkodásukban, magatartásukban vagy akár öltözködésükben ezek a politikusok nem sokban különböztek magyar ellenfeleiktől. Passzivitásukkal tehát nemhogy nehezítették volna, hanem egyenesen előmozdították a dualizmus megszilárdulását.

Az évtizedek során a leggyorsabban a magyarság gazdasága és kultúrája gyarapodott. A városok magyarosodtak, az ország egyes tájai közelebb kerültek egymáshoz, az állam politikai és gazdasági egysége megszilárdult. De a gazdasági fejlődésből a nemzetiségek sem maradtak ki. A Bánság és Bácska virágzó mezőgazdasága, fejlődő ipara, Dél-Erdély bányászata, kohászata, a Felvidék ipara kedvezett a svábok, szászok, románok, szerbek és szlovákok vagyonosabb rétegeinek. Ha a nagyiparban vagy a nagybankokban nem is volt számottevő súlyuk, maguk is kisebb-nagyobb pénzintézetek sorát alapították. Összegyűjtötték és kikölcsönözték egyházközségeik, kisiparosaik, módosabb parasztjaik pénzét, szépen kerestek egy-egy nagyobb birtok egy összegben való megvételén és kisparcellákban történő továbbadásán, gabona- és állatkereskedéssel, vagy az Amerikába kivándoroltak hazaküldött pénzecskéinek közvetítésén.

A nemzetiségi bankok szaporodásával, a kapitalizálódás előrehaladtával megváltozott a nem magyar népek egész társadalma. Eddig – a szászokat és horvátokat leszámítva – jóformán csak parasztokból, papokból, tanítókból és néhány ügyvédből állott a nemzetiségek társadalma; a városokban még néhány kereskedő, s szép számú ipari- és bányamunkás került ki soraikból. A nemzetiségek élete főként a kisparaszti kultúra keretei között zajlott. A szó régi értelmében számító úr: a nagyobb földdarab birtokosa, a tőkés, a módos városi polgár, a műszaki vagy hivatalnok értelmiség többnyire mindenütt magyar volt vagy azzá lett. A nemzetiségek politikai vezetői eddig magányos ügyvédek, tanárok, s csak elvétve akad köztük földbirtokos. A századvégen a kialakuló nemzetiségi bankburzsoázia jut döntő súlyra a nem magyar népek politikai életének irányításában. A hitelszervezetek ügynökei behálózzák az egyes nemzetiségi társadalmakat, s a pénzügyletek lebonyolítása egyben a politikai kapcsolatok alakításához is új csatornákat teremt.

A régi vezetők háttérbe szorulásával párhuzamosan a nemzetiségi mozgalmak megerősödtek. Az ünnepélyesen sértődött távolmaradást a szervezkedés, a nyílt tiltakozás követi. A passzivitást fel kell váltsa az aktivitás korszaka! – ez az új jelszó. Megszilárdul a csehek és szlovákok kapcsolata, a királysággá alakuló Románia (1881) és Szerbia (1882) pedig növeli a hazai románok és szerbek nemzeti öntudatát. A románok politikai vezetői egyenesen az európai polgári közvéleményhez fellebbeztek külföldön terjesztett röpiratokkal, melyek közül a legnevezetesebb éppen az 1892. évi, ünnepélyesen Bécsbe vitt, de ott el nem fogadott emlékirat, az ún. Memorandum volt. Ez hosszasan sorolta a nemzetiségek 1867 utáni sérelmeit: a magyar hegemóniát, az Erdélyben kedvezőtlenebb választójogot, a nemzetiségi törvény pozitív intézkedéseinek végre nem hajtását, saját fő tisztviselők hiányát, a magyar nyelv tanításának erőltetését, a magyarosítási kísérleteket, a nemzetiségi lapok ellen indított gyakori sajtópereket.

A kormány sajtópert indított – terjesztés ürügyén – a Memorandum szerzői, a Román Nemzeti Párt vezetői ellen. 26 vádlottból egyet 5, a többséget 2-3 évi – a politikai foglyoknak és párbajozó uraknak kijáró, eléggé kényelmes – államfogházra ítélték, a pártot hamarosan feloszlatták. A nemzetiségi politikusok számára azonban a nehéz idők ezután következtek. A Wekerle-kormány által indított perek még a liberális kor gyakorlatát jelentették, az utólagos és ünnepélyes felelősségre vonást, ahol a vádlottak nemcsak emelt fővel, de kimondott büszkeséggel vállalták az államfogház mártíromságát. Wekerle bukásával megszűntek a nagy perek, s azokat az állandósuló közigazgatási, rendőri üldözés váltotta fel.

Szapáry, a közönyös arisztokrata, Wekerle, a reformer polgár kabinetjeit 1895-ben Bánffy Dezső báró kormánya követte. A reformkísérletekben csalódott Ferenc József ebben a nem túl gazdag erdélyi mágnásban találta meg a szürke, lojális adminisztrátort, aki engedelmesen harcba szállt a Függetlenségi Párttal és az erősödő városi és falusi munkásmozgalommal. Bánffy azonban új elemet is hozott a magyar közéletbe: nyíltan hirdette a soviniszta nemzetiségi politika szükségességét, hogy ezzel is kárpótolja a nacionalista közvéleményt a Béccsel szembeni szolgai engedelmességért. Bánffynál magánál ez persze fordítva jelentkezett. Hosszú évtizedes főispánsága, még „dobokai basa” korában arra a következtetésre jutott, hogy a kiegyezés bolygatása nélkül, a dinasztiával, Ausztriával teljes egyetértésben, minden erőt a nemzetiségek ellen kell fordítani, politikai szervezeteiket szétverve, kulturális és egyházi intézményeiket állami ellenőrzés alá vonva – meg kell gyorsítani a magyarosítást. Nemzetiségi politikájának azonban nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ő maga kicsinyes volt, de nem doktrinér. A Memorandum-ügy elítéltjeinek megkegyelmezett, a perektől – s ezzel a „mártírok gyártásától” – óvakodott. Amikor a hazai szerbek, románok, szlovákok 1895 nyarára Budapestre konferenciát hívtak össze, hogy politikai tevékenységüket összehangolják, Bánffy ezt engedélyezte. Az ott választott végrehajtó bizottság azonban ünnepélyes nyilatkozatoknál több eredményt a későbbiekben sem tudott felmutatni. A kormány bizalmi emberei megszerezték még a titkos ülések határozatait is, s volt, amikor a magyar lapok ezt hamarabb publikálták, mint a határozathozók. Detektívek figyelték a nemzetiségi közéleti férfiakat, a fontosabb kulturális intézményeket, néha még az egyetemi hallgatókat is. A közigazgatási hatóságok minden megmozdulást elfojtottak vagy eleve meggátoltak.

A Bánffy-éra súlyos csapást mért a nemzetiségi mozgalmakra. Évek teltek el, amíg vezetőik az üldözés hatását kiheverték. De nem sikerült a kormány terve sem. Túlságosan nagyok voltak a magyar uralkodó osztályon belüli ellentétek, semhogy széthúzó csoportjait a nemzetiségek és a szocialisták üldözésének egyébként is keveset ígérő programjával tartósan egy táborba lehessen tömöríteni. Hiszen az alapfeladatot: a szocialisták elnyomását, a nemzetiségek fékentartását minden dualista – s tegyük hozzá: minden európai kormány – „hivatalból” elvégezte. A nemzetiségek súlyát, erejét, ha néha félték is, valójában lebecsülték. Megoldást a századvég nagy illúziójától, egy „lassúbb”, négy-öt évtizedes békés, iskolai úton történő magyarosodástól reméltek. Aggódtak, de bíztak abban, hogy addig nem lesz súlyos európai válság.

„Az általános megmagyarosítás utópiája a kétfejű sas szárnyai alá hajtja a magyarságot” – összegezte a kor nemzetiségi politikáját, a megbékélést csaknem egyedül hirdető jeles magyar politikus, Mocsáry Lajos. Igaz. E szárnyak alatt hiányzott azonban a fészek melege is, a kellő biztonság érzése is. A belső ellentétek az 1896-os választások után a korábbinál jobban kiéleződtek.

Választási küzdelmek

Pár évenként a közélet nyugalma látszólag ok nélkül megbolydult. Valami versenyszellem áradt szét a politikusok körében. A belügyminiszter gyakrabban tárgyalt gondterhelt tekintetű főispánokkal. A püspöki paloták előtt is sűrűbben jelentek meg a politikai hatalom nagyságainak hintói. A hajdani nemesi kúriák lelket nyugtató, de elmét is tompító, enyhén pipafüstös csendjét szapora látogatások törték meg. Nagy fogadkozások, ígérgetések, dühödt, kulisszák mögötti fenyegetések hangzottak el államtitkárok szobáiban éppúgy, mint a vidéki városok ügyvédi irodáiban. A képviselők ismét felbukkantak választókerületeikben, ahol már korábban körültekintő tisztviselők vették lajstromba az állampolgárok tehetősebb részét.

Országgyűlési képviselőválasztások közelegtek!

A választások a kiegyezéses rendszer fenntartásának fontos és kényes eszközei voltak. A dualista politikai berendezkedés egyik alappillére az alkotmányosság volt: a népképviseleti elv alapján megválasztott országgyűlés rendszeresen megalkotja, a király szentesíti a törvényeket, s az államügyek intézésével megbízott kormány minden lépéséről tartozik számot adni az országgyűlésnek. Az alkotmányosság jelentette egyben a biztosítékot arra, hogy a Magyarországgal összenőtt, fejlettebb másik birodalomfél, Ausztria nem fogja a közös uralkodó személyén keresztül a maga akaratát érvényesíteni nálunk is. Az alkotmányosság volt tehát 67 megőrzésének egyik záloga, s egyben a modern polgári fejlődés világszerte legkedvezőbb politikai kerete. A kiegyezés után azonban hamarosan kiderült, hogy ez az alkotmányosság idehaza is ingatag alapokon nyugszik. Egy nemzetiségi és társadalmi ellentétektől feszülő országot, a Béccsel szemben teljesebb állami függetlenséget követelő magyar, a magyar állammal szemben viszont több nemzetiségi jogra sóvárgó nem magyar tömegeket kellett alkotmányos módszerekkel kormányozni. Hogyan lehet a törvényeket hozó parlamentbe úgy beengedni a nép választott képviselőit, hogy azok ne veszélyeztessék a nagybirtok és a középbirtok politikai hatalmát, s ne borítsák fel az 1867-ben oly nagy gonddal létrehozott kiegyezés művét? A politikai megoldás csodaszerét a választási gépezet kiépítésével próbálták feltalálni.

A már ismertetett szűk választójog, amelyet évtizedekig nem bővítettek, még nem jelentett elegendő biztosítékot a kormány számára egy kényelmes parlamenti többség megszerzéséhez. Magát a választási menetet is befolyásolni kellett, úgy, hogy a kormánypárt jelöltjeinek előnyt biztosítsanak a Függetlenségi Párttal szemben a magyarlakta, a nemzetiségi jelöltekkel szemben pedig a nem magyar tájakon. Úgy alakították tehát a választókerületeket, hogy egyik-másik kormánypártinak számító kisvárosból néhány száz választó, az alföldi ellenzéki vidékeken viszont néha mintegy tízezer ember küldhetett egyetlen képviselőt. A körzetek ilyen kijelölését nevezték ironikusan „választási geográfiának”. Azután, ha közeledtek a választások, megkezdődtek a puhatolózások, ígérgetések. A főispán fölmérte a „megye hangulatát”, magyarán: elbeszélgetett a választások várható kimeneteléről néhány helyi hatalmassággal. Kipuhatolta, hogy mi foglalkoztatja éppen a megyei úri klikkeket, s kit látnának szívesen képviselőként. Ezek a látszólag kedélyes beszélgetések sokat mondottak egy tapasztalt vidéki politikusnak. Rendszerint pontosan fel tudta becsülni, hányan szavaznak majd a kormány jelöltjére, hányan az ellenzéki jelöltre, s mi történne akkor, ha akár egyik, akár másik fél más, népszerűbb embert állítana csatasorba a képviselői mandátum megszerzéséért.

A képviselőjelöltek végigjárva választókerületük községeit, beszédeket mondottak. Egyéni becsületességüktől és megválasztásuk esélyeitől függően, rendszerváltozás szükségéről vagy eljöveteléről, gazdasági felvirágzásról és nemzeti szuverenitásról, de leginkább adócsökkentésről, legeltetési vagy erdőhasználati jog kibővítéséről, a bérbe vehető földek növeléséről beszéltek, hiszen ez volt az, ami a választók többségét, a parasztságot, még a módosabbját is elsősorban érdekelte. A jelölt továbbállt, szavai is gyorsan tovaszálltak, de a kortesek – a választók szervezését, mozgatását végző tapasztalt ügynökök – maradtak, s munkához láttak. A jelölt nevével díszített zászlókat tűztek ki, korcsmákat, vendéglőket vettek bérbe, s nagy itatás mellett gyűjtötték azokat, akik hajlandók megbízójukra szavazni. Ha nagyon kellett a szavazat, akkor minden egyes választónak, főként az ingadozóknak pénzt is ígértek. Volt ahol 5-5 forintot kínáltak személyenként, volt ahol tízet, s a századvég legélesebb választási küzdelmeiben itt-ott már harminc-negyven forintot ígértek. S olyan is volt, ahol a választók megmondták előre, mennyit kérnek.

A kedélyes korrupciót a furfangokban gazdag megyei és államapparátus tisztviselői kara a megfélemlítés légkörével tetézte. Törvényes alap természetesen nem volt arra, hogy nyomást gyakoroljanak a választókra. Ilyenkor vették elő a rendőri zaklatás módszereit. Egész ellenzéki községeket zárattak ki egy-két napra a kincstári erdőben számukra kenyeret nyújtó munkából, ellenzéki adósokat a kölcsön felmondásával fenyegette a takarékpénztár, korcsmárosokat bérletük visszavonásával, a paraszti népet adóemeléssel ijesztgette szolgabíró, jegyző, alispán, vasúti állomásfőnök, bányatársulati igazgató, tehát mindenki, akinek a kormánypárt ügyét kellett képviselnie.

Azután elkövetkezett a választás várva-várt és sokat rettegett napja. A kortesek földíszített szekerekre rakják a jobbára már leitatott választókat, s messzi földről is befuvarozzák őket a választási székhelyre. Ott aztán csendőrkordon, kivezényelt katonaság vigyázza a rendet. Az egyes községek megállapított sorrendben helyezkednek el, azután 9 órától a választók „aszerint, amint egyik vagy másik jelöltre szavaznak, külön bocsájtandók szavazásra”. Mindenki megmondja a nevét, azt egyeztetik a választói jegyzékkel, s fennhangon megmondja azt is, hogy melyik jelöltre szavaz. A szavazás nyílt. A helyiségben mindvégig jelen vannak a képviselőjelöltek bizalmi férfiai is, hogy a törvényesség betartását ellenőrizzék.

S ha eddig elsősorban a korteseké, agitátoroké, hatósági tisztviselőké volt a döntő szó, most a választási elnökön volt a sor. Neki kellett őrködnie a „választók akaratának szabad érvényesítése” fölött, neki kellett biztosítani a rend fenntartását, ő rendelkezett a kivezényelt csendőrök és a katonaság fölött. S tudja, mi a teendője, hiszen rég megkapta a bizalmas utasítást, miszerint „a szabadelvű eszme győzelemre juttatásáért minden törvényes eszközt igénybe kell venni”, ami úgy értendő, hogy az előírásokat sutba dobva is, kormánypárti többséget kell biztosítania. Ha lehetett, esőben vagy tűző napon várakoztatták az ellenzék szavazóit, hátha megfáradva vagy beleunva – hazamennek. Ha többségre állt a kormánypárti jelölt, s az idő is előrehaladt, az elnök megpróbálhatta berekeszteni a szavazást, amire kiváló ürügy volt egy kellő pillanatban provokált verekedés. A csendőrség őrizetbe vette az ellenzéki jelölt választóit, gondosan ügyelve arra, hogy a pártatlanság látszata kedvéért kormánypárti is legyen mutatóban közöttük. Ezután az elnök bejelenti, hogy melyik jelölt hány szavazatot kapott, s a választás lefolyásáról készült jegyzőkönyvet megbízólevélként átnyújtja a győztesnek.

Az így megválasztott képviselő hívei éljenzése közepette bevonul a parlamenti életbe, az erőszakkal megbuktatott jelölt viszont a lapokban szellőzteti a visszaéléseket, s bűnvádi eljárást követel a választási elnök ellen. A verekedésekben vagy kardlapozásokban megsérült lerészegedett választók másnapra kijózanodnak, a városok és falvak megbolydult nyugalma hamarosan helyreáll, a hétköznapok csendje terül szét az országon. A választási kortesek közül az egyik „felszereli rendezetlen birtokait, a másik tisztázza adósságait, a harmadik víg életet kezd élni, még olyan is akad, aki érdemei folytán jó hivatalt kap”.

Nem minden választás volt erőszakos, nem mindenütt volt korrupció. A kormánypártnak is, a Függetlenségi Pártnak is mindig voltak „ingyen”, vagyis meggyőződéses szavazókból álló kerületei is. De a választási rendszert mégis a hatósági visszaélés és a korrupció jellemezte. Az anyagiakkal alig rendelkező Függetlenségi Párt vagy a nemzetiségi pártok adakozásból, alkalmi tagdíjakból szedték össze a pénzt, az ilyen, ún. alkotmányos költségekre. A kormánypárt, messze élen járva a választási visszaélésekben, hatalmas pártkasszát teremtett a külföldi kölcsönökben érdekelt nagybankok adományaiból, vasútépítési engedélyek kiadásáért adott kenőpénzekből, s különösen a bárósításokból, mert a kor szokásai szerint a meggazdagodott polgárok, tőkések szívesen nyúltak mélyen a zsebükbe, hogy vagyonuk mellé további tekintélyt ígérő nemesi címet ragaszthassanak. A pártkasszából adtak annak a jelöltnek, akinek megválasztását a kormány fontosnak tartotta. Mások kevés pénzt kaptak, győzelmük vagy bukásuk nem lévén életkérdés a párt számára. Ezek jócskán áldozhattak a sajátjukból is a képviselőségért, azért, hogy a parlamentben csendben üljenek, a kormány javaslatait szótlanul megszavazzák. Ők voltak a kormány szavazógépei, a fejbólogató mamelukok, akikről Mikszáth Kálmán, a választások és a parlament kitűnő krónikása, annyi jogos iróniával teli portrévázlatot hagyott az utókorra.

A választási rendszer visszásságai ellen a parlamenti ellenzék harcolt, s a kormánypárt legjobbjai is viszolyogtak tőle. De nem volt más választásuk, mint ennek fenntartása. A választójog bővítése vagy éppen az általános választójog bevezetése a hagyományos pártalakulás felbomlásával, a kormánypárt vereségével, teljesen új, társadalmi és nemzeti problémák nyilvánosságra kerülésével fenyegetett. A dualista parlamentarizmus a kevés választón, s ráadásul még azok erőszakos manipulálásán alapult. Ez a bázis nem volt bővíthető. A polgári rendszer egészét a tömegek elfogadták, a felépítmény dualista kereteivel azonban sohasem tudtak egészen megbékülni. Így azután maradt a szűk választójog s a választási visszaélés. Az egyszerű nép számára pedig a választás lassacskán ünnepi komédia, előbb 3, majd 5 évenként visszatérő, verekedésbe torkolló szüreti mulatság volt. Részt vett benne, de teljesen „urak dolgának” tartotta.

Egy békés pillanat: a Millennium

Az új esztendőt 1895 szilveszterének éjjelén is országszerte harangzúgás köszöntötte, de ezúttal zengőbb és megrendítőbb, mint addig bármikor. A magyarság ebben az évben ünnepelte a honfoglalás ezredik évfordulóját. Nehéz évezred állott mögötte, melynek viszontagságaiban úr és paraszt, kizsákmányolók és elnyomottak nemzedékei – mindegyik a maga osztálykötött küldetésével arányos áldozatokat leróva – megőrizték a magyarság létét. Az emlékezők nemzedékét külön büszkeséggel tölthette el az a roppant méretű anyagi és szellemi gyarapodás, amelynek a reformkor óta lehetett tanúja. Budapest és egyik-másik nagyváros rohamos gazdagodása, az ipar, a művelődés térhódítása feledtette az alföldi és hegyvidéki falvak feneketlen, bénító sarát, a pusztító népbetegségeket és a társadalmi bajokat. Az ünnepi megemlékezést – igaz, bárhol a világon így lett volna – nem önvizsgálatnak, hanem öndicséretnek szánták azok, akik megtartását elrendelték.

Mert az önvizsgálódás és a valóban történeti elemzőkészség a magyar politikai élet irányítóinak, s az irányítók által irányítottak: polgárok, tisztviselők, értelmiségiek felduzzadt seregének gondolkodásából az utolsó évtizedek során szinte teljesen kiveszett. Negyed századdal korábban a kiegyezési tervek előtt és mellett még olyan gondolatok foglalkoztattak mindenkit, vajon fennmarad-e egyáltalán a Habsburg-birodalom, s ha igen, mekkora óriási átalakulások árán? A hosszúra nyúló béke azonban az örökéletűség káprázatával szédített. A századvégre az ország urai számára megállt az idő, s a millenniumi ünnepségek ceremóniája a megtett út eredményeinek és a várható jövő esélyeinek számbavétele helyett inkább a napot ezer évre megállítani kívánók varázstáncára emlékeztetett.

„Elméleti megállapodás alapján kellett kitűznünk erre a célra az 1896-ik esztendőt” – írta a Vasárnapi Újság, hiszen a tudósok teljes bizonyossággal csak annyit mondhattak, hogy a honfoglalás valamikor 884 és 898 között ment végbe. Pauler Gyula 895-öt, Salamon Ferenc viszont 897-et javasolja megünneplésre. Közben nagyszabású tervek születtek: világkiállítást kell rendezni Budapesten! Amikor kiderült, hogy ilyet csak külföldi tőkések pénzén lehetne megvalósítani, visszatértek a szerényebb „országos kiállítás” gondolatához, melynek céljaira a parlament másfél millió forintot szavazott meg. Az ünnepi készülődés a világvárossá növekvő Budapesten valóban impozáns méreteket öltött. Elkészült teljes hosszában a Nagykörút (csupán déli végén tátongott néhány foghíj), megnyílt a kontinens első földalattija, az uralkodó felavatta a róla elnevezett Duna-hidat, felépült az Iparművészeti Múzeum, a Műcsarnok és még egy sor épület. Szédületes iramban rendezték a Városligetet, megépítették a tó hídját, s különböző korok építményeiről vett minták alapján elkészült a „Vajdahunyadvár”.

A kereskedelemügyi minisztérium irányításával kiépült a kiállítási terület. Az „ott lenni” erkölcsi kényszere és a megtollasodás ösztönző reménye hajtotta a jelentkezők sorát, kiknek jó része a négyzetméterenkénti 4-16 korona térdíj kifizetése után tucatnyi cukrászdát, éttermet, borozót, sörözőt nyitott. A bankok, iparvállalatok, részvénytársaságok a magyar kapitalizmus eszmei-politikai maszkját öntötték építészeti formákba: középkori bástyák, kastélyok deszka, malter és gipszépítményeinek történelmi spanyolfala takarta a valóságos terméket: pénztártermet, telefonközpontot vagy munkagépet. Az ötletszegényebbek vállalták az acélszerkezetek, bányabejáratok, egyszerű irodaépületek odamásolását, az ügyetlenebbek pedig – a kolbászból font kerítés mintájára – hordókból emeltek tornyokat, kiállítócsarnokot.

A kiállítás értékes színfoltja volt a falumúzeum. Az ország nemzetiségi összetételének megfelelően, tizenkét magyar, tizenkét nemzetiségi parasztportát és egy cigányputrit építettek fel. Tekintélyes német, szász házak mellett mesés szépségű, helyszínről hozott székely vagy hunyadvidéki román lakóépületek sorakoztak, mind valamelyik megye ajándékaként. A cigányputrikat senki sem vállalta, így azután a cigányok nyelvét kutató József főherceg tisztelte meg „építésével” a Városligetet. Debreceni csárda, községháza és templom mellett oktató céllal 2 szobás, tízágyas falusi mintakórház, minta iskola-óvoda is épült, abban a hiú reményben, hogy hasonlók százait fogják majd felhúzni saját erejükből az ország legelárvultabbjai, a parasztok.

Az országos készülődést hosszú ünnepi szertartások követték. „Isten békéje” honolt a parlamentben, ahol Apponyi Albert érzelgős szavakkal intette időben mérsékletre az egymással marakodó pártokat. Az uralkodó osztályok alapérdekeik egységét, hatalmuk erejét az ünnep napjaiban ország-világ előtt kinyilvánítani akarták.

Május 2-án udvari hintók hosszú kocsisora kísérte a királyi párt lelkendező tömeg, zászlókkal és szőnyegekkel feldíszített házak sorfala között a Városligetbe. 11 órakor a borult ég felhői ritkulni kezdtek. A túl korán konduló kiállítási harangok jelére eldördültek a Gellérthegy ágyúi, mire megszólalt a város összes harangja, a kórus pedig dalolni kezdte a himnuszt, s ilyenformán a kereskedelmi miniszternek óriási hangzavarban kellett elmondania üdvözlő beszédét. De azért minden jól sikerült; a király megnyitotta az ezredévi kiállítást. Másnap az udvar és a főurak hintói a Mátyás-templom előtt pompáztak, a királyt piros tábornoki öltözetben, a királynőt gyönyörű gyászruhában csodálta az ámulva morajló tömeg. A templomban a hercegprímás tartott istentiszteletet, és „magas szárnyalatú hazafias beszédet”.

Júniusban közszemlére tették a koronázási jelvényeket, majd sokpecsétes ládában, külön hatlovas hintóbán átvitték az új országház épületébe. A hosszú díszmenet élén a belügyminiszter léptetett, mögöttük jöttek a koronaőrök majd a nagyurak lóháton a régi tartományok zászlóival, s tollasforgós kucsmában, díszkarddal, kevés valódi, de annál több hamis ékszerrel díszített nemesi öltözékben a megyék bandériumai. Leghátul kocogott Fiume („a magyar koronához csatolt külön autonóm test”) csapata. A pompázatos hadfiak parádéját az egész város végignézte. „Az ember úgy érezte, hogy ősei kikeltek sírjaikból és elvonultak előtte” – írta beszámolójában Mikszáth. A tribünökön ülő diplomaták sem láthatták, hogy indulás előtt néhány embert ledobott hátáról a ló. Köztük Keglevich István grófot, aki a középkori vazallus Szerbia sárga zászlaját vitte a díszmenetben…

Egy időre mintha Bécs is Budapestre költözött volna. Itt tanyázott a királyi udvar, egy sereg külföldi diplomata, laptudósító. Ünnepségek, bálok, díszelőadások követték egymást, s közben mindegyre kisétáltak a városligeti kellemes és szórakoztató kiállításra. Maga Ferenc József tizenháromszor ment ki nézelődni. Nyugodtan tehette! A kiállítás rendjét külön kapitányság vigyázta; 13 500 „rovott múltú egyént” vettek még időben jegyzékbe, 685-ről fényképalbum is készült. Detektívek sétáltak árgus szemekkel, s 160 katona segítette a kiállítás őrzését. A szigorú intézkedések nem rontották a közönség hangulatát, s még valamelyest szükség is volt rájuk. Igaz, külföldről alig 30 000 új látogatót sikerült Pestre csábítani, de annál nagyobb volt a hazai érdeklődés. A népnek amúgy is a bámészkodó és kíváncsi közönség szerepét szánták. A 6 hónap alatt 5,7 millió látogatót számláltak össze, s közel 80 000-re teszik azoknak a földműveseknek, vidéki munkásoknak a számát, akik szervezetten, utazási és egyéb kedvezményekkel érkeztek, külön férfi- és női barakkokban („népszálláson”) éjszakáztak, a 10 krajcáros ebédet vagy vacsorát ették, de látták egy világváros fejlettségét, egy nagy kiállítás impozáns forgatagát.

Szeptember 27-én Ferenc József a román és szerb király kíséretében felavatta a nagy műszaki erőfeszítésekkel kiépített Vaskapu-csatornát. Októberre is jutott még néhány avatás, november elején azután a kiállítást berekesztették, az alkalmi építményeket lebontották, a főváros élete visszazökkent a régi kerékvágásba.

A megkezdett alkotásokat lassan befejezték. Az ország múzeumokkal és 400 népiskolával is gyarapodott, a határokon, a Kárpátok hegyszorosain emlékoszlopok magasodtak, s a köztéri szobrok, ha nem is lettek nagy művészi alkotások, rosszabbak sem voltak a kor európai átlagánál.

A tovatűnő ezredik esztendőt békés harangzúgás búcsúztatta. A régiekkel együtt zúgtak az ünnepi év újonnan öntött harangjai is. Alig két évtized múltán már beolvasztva, átformálva, hadianyagként kísérték a millennium évében születettek nemzedékét az első világháború lövészárkaiba, megpróbálni a lehetetlent: megvédeni a Habsburgok birodalmát, s benne a történelmi Magyarországot.